November elején, egy délelőtt, Pásztor Zoltán „kollégám” telefonált, hogy rövid idő múlva érkezik.
– Örömmel várom, csak jöjjön – biztattam. Nemsokára üdvözölhettem. Isten hozta, minálunk – fogadtam derűsen, de amikor kézfogáskor arcára néztem…, az csupa szomorúság, lehangoltság volt.
– Meghalt Mártika, mondta halkan, csüggedten, és átadta az általa készített gyászlapot. Hitetlenkedve kezdtem olvasni: Irházy Lászlóné született Lendvay Márta 2019. október 24-én, 72 évesen, rövid betegség után…, temetése november 12-én…, gyászmise november 16-án…
Mártika távozása meglepett, mivelhogy halála előtt pár héttel, a lelkes odaadással és tehetséggel létrehozott nyomdaműhelyükben tett látogatásomkor, szorgosságban találtam… A kis üzem egyik ékességén, a papírvágógépen dolgozott. A mellette lévő A/3-as papírstószból kisebb méretet, A/4-est „alkotott”. Mellette álltam, kíváncsiskodtam:
– Nem egyhangú ez a munka? – érdeklődtem. – Ó, nem, nekem a nyomdai munka minden fázisa alkotás – felelte mosolyogva… Közben telefonon keresték. Félbeszakítva a vágást, asztalához sietett, és két megrendelő hívását és kívánságát is, prompt, elintézte… Tetszett lendületessége, rokonszenves volt természetes közvetlensége, egyszerűsége. Tervei voltak, életigenlők. Már jövő nyárra utazást tervezett. Övéiről lelkesülve beszélt, lányai családjairól, három unokájáról: Zsófiról, Robiról, és a legkisebbről, a három éves Olivérről. Szeretteit szeretetével elhalmozó ember volt…
A hirtelen jött betegség gyógyításáért, a sikeres gyógyulásért Mártika családja minden megtett – próbálták menteni a menthetetlent… – A válságos héten, próbáltunk minél többet Mártikával lenni, segíteni…, de mindhiába – mondta, felidézve a küzdést és a keserves csalódást Zoltán.
– Igen, nagyon megrendített Mártika halála – folytatja látogatóm –, hiszen együtt alapítottuk kis üzemünket, most karácsony előtt lenne huszonöt éve, hogy együtt dolgoztunk ezek között a keretek között… 1987 óta ismerem, akkortájt bérszámfejtési csoportvezetőként dolgozott egy nagy építőipari cégnél, ahol a kollégája lettem. A rendszerváltozással beköszöntő változások aztán elmosták a vállalatot, mindenkinek váltania kellett. Családi hagyományai révén voltak vállalkozói ismeretei, -ambíciója, nekem erős affinitásom a kiadványszerkesztés, grafikai-, nyomdai világ irányába. S mivel jól tudtunk együttműködni, meghívott, hogy dolgozzunk közösen ezen a teljesen új területen. A Bedében, egy építőcég kicsi bérelt helyiségében indult a munka, két kopott íróasztallal, és egy elavult számítógéppel, nehéz körülmények között. A szükséges technikai eszközöket folyamatosan, a kis cég jövedelmét visszaforgatva vásároltuk, fejlesztettük. Mai szemmel talán megmosolyogtató, de a nyomdai kézirat akkoriban szó szerint szabadkéz által írt papírt jelentett. Az újságok, kiadványok szövegét, nyersanyagát tördelés előtt Mártika vitte gépre, a sokszor olvashatatlan, cifra írásokkal is elboldogult, szinte írásszakértővé kellett válnia. Milyen örömmel vette kézbe aztán a friss nyomdaillatú, kész munkát! Megszámlálhatatlanul sok könyv, újság, kiadvány, nyomdatermék létrehozásában, alkotásában vettünk részt a negyed évszázad alatt… Mindig a stabilitásra törekedtünk, kis lépésekben haladt előre a vállalkozás fejlesztése. Ilyen kis cégméretben (is) nagyon fontos a jó munkahelyi légkör, kollegalitás, lojalitás, a segítőkészség, együtt-gondolkodás. Mártikára ezekben mindig lehetett számítani, ma már ritkaságszámba menően természetesen önazonos volt…
Most, üres asztalánál, egy cserép színes virág emlékeztet Rá… és Reményik Sándor versrészlete a gyászlapról:
„Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.”
Mártika elment közülünk, magához ölelte őt az Úr. Hitem szerint, igazán.
HÁLO
