„..szegletkővé lett…”
Az Örökkévaló látására megtért az égiekhez Kiszel Mihály – mondhatom úgy is – a legendás plébános, akinek nem a világi hívságok, hanem a szolgálat volt az előbbre való.
1945-ben született Kistarcsán, Pannonhalmára került, ahol igen jól tanult és remek osztályközösségben lett igazán felnőtt ember. Együtt éltük meg azt az árulást, amikor eljutott a hír a BM-be, hogy Ábel és Zerind atyák közreműködésével megültük 1956-nak 5. évfordulóját. A fő diákszervezőnk súlyos büntetést kapott, amikor magam is elveszítettem az egyetemi felvételt. Akárhogy számoltuk vele, évtizedek múlva egyre több „üldözött lett”, mi meg kimaradtunk… Ő papi pályára ment, 1968. április 21-én szentelték pappá Vácott, első diszpozícióját Sándorfalvára kapta káplánnak 1968-69-ben. Ezt követően Kiskunfélegyházára került (1969-1975), és már akkor mindkét helyről nagy szeretettel beszélt és sikerrel gyűjtötte maga köré a fiatalokat.
A Szent Márton-hegyi együtt töltött évek után Cegléden újra találkoztunk (1975-1981), majd meglátta benne Vác a remek szervezőkészséget, s Lakiteleken építette egyházát (1981-1984). Legendás történeteket ismertek meg róla a barátai, ahol működött, történt mindig templom felújítás, építés és lerongyolódott plébániaépületek tatarozása. Mindezt úgy végezte, hogy neki az első pénteki látogatásai a beteg, öreg hívekhez sosem maradt el, még akkor sem, amikor már nem Cegléden működött.
Városunkban 1984 óta volt plébános, amikor Korompay atya nyugállományba vonult. Épp 20 évet töltött el Cegléden 2004-ig, s hagyott magunkra bennünket, aminek a megítélése majd azok után lesz lehetséges, akik támadták, magukba szálltak. Nem akart ő sem díszpolgár, sem a gazdasági ügyekért felelős kanonok lenni. Ezt követően a közelmúltig Albertirsán, majd Ceglédbercelen is plébánosként szolgált. Felvirágzott az utolsó állomáshelye, a templomok rendbetétele, korábban templomépítés Csemőben, az Ibl-kápolna és a Nepumoki szt. János szobor restaurálása – csak néhány példa. A két település temploma újra megtelt hívekkel, ministránsok szolgáltak, rendje lett mindennek. A plébániakerteket is rendbetettük. Mihály atya nemcsak lelki tevékenységével hagyott mély nyomot bennünk, hanem köznapi vonatkozásban is. Mindene volt Erdély, a kizárt magyarság segítése és mély barátság ápolása Hajdó főesperessel. Sosem felejthető, ahogy fájt szívében Korompay Tibor, majd Hajdó István atyák elvesztése. Szinte felfoghatatlan volt, hogy egyre romló egészsége ellenére gyűjtéseket szervezett, és gyakran betért később is híveihez Ceglédre.
Nyíltam viselte, hogy szókimondása és saját korlátai sosem számítottak előnynek. Mindenről és legfőképp az egyház megújulásáról megvoltak az elképzelései, bár nemigen vették azokat figyelembe. Amikor tényleg visszavonult az aktív szolgálattól, tudta kezelni azt a méltatlanságot, hogy bárhol szolgálhat, de nem a szeretett plébánosi városában! Cegléd Város Önkormányzata Kiszel Mihály atyát okkal tekinti a saját halottjának, annak ellenére, hogy aranymisét nem mondhatott a Szt. kereszt templomban…
Hol vannak ma már azok a kevesek, akik kemény munkával a templom lábazatát a vacakból kibontották, akik a több kocsira való denevértrágyát lehordták a templom padlásáról, meg sok minden más, amit irányításával végeztünk el!
Az Ószövetségben ros pinnah, az Újszövetségben akrogónaiosz a kulcsszó az építkezésekben, ami szegletkövet jelent. Máté evangelista (21, 42) sorai: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett…” Nagyon szerény ember volt Mihály atya, de az aranymisés gondolata valóban találó volt, már korábban a Zsoltárok könyve is ugyanerről beszélt (118, 22). Nemcsak a szentírási könyvekben visszatérő gondolat (Jer 51, 26; Jób 38, 6; Ézs 28, 16; ApCsel 4, 11), hanem Kiszel Mihály beteljesült életútja is ennek az igazolása. Ézsaiás akár rá is gondolhatott volna, „…egy követ helyezek el…egy erős alapkövet. Aki hisz, nem inog meg” (28, 16).
Bízzunk abban, hogy az Úr látása mellett ránk is tekintettel lesz, nem lenne jó, ha Jeremiás szigorú sorai bekövetkeznének: „Nem veszek belőled többé szegletkövet, sem alaphoz való követ.” (Jer 51, 26)
Mihály atya 75 évesen is, betegen is, mindig aktív atyai jó barátként is kereste az értelmes elfoglaltságokat. Ahol engedték, segített, kisegített a nagy paphiány idején és nem a sérelmeivel foglalkozott. Minap még eljutott Szentföldre, s rendben hazaért, majd útra kelt, mert Ábel atya (osztályfőnöke) a papi hivatást vállaló gyermekeit, mint a kotlós összetartotta. Még onnan is megjött Mihály atya, de annak a napnak az éjjele elhozta neki az „igazi behívót” és az Úr boldog látását. Ábel atya szombat reggel meg is tudta hírt – hiába vetették el az „építők” többször őt, mégis szegletkő lett, mert az Úr vitte végbe azt. És ez mindörökre így marad!
ESDÉ
