Farkas Albert 1957-ben érettségizett – akkori hivatalos megnevezés szerint – a Ceglédi Állami Kossuth Lajos Általános Gimnáziumban. Bár az iskola elnevezése az idők során gyakran változott, szellemisége mindig meghatározó volt azok számára, akik az iskolába jártak. Farkas Albert és társai gimnazistaként élték meg és voltak alakítói az 1956-os forradalom ceglédi eseményeinek. Berci bácsit 2006-ban ismertem meg. A forradalom ötvenedik évfordulójára készülve felajánlásukkal felkeresték a gimnázium igazgatóságát, hogy emléktáblát állítanának a forradalomnak.
– Elsőként arra kérem, meséljen a gyerekkoráról, családjáról.
Hát elég régen, 1938-ban születtem Cegléden, itt jártam elemi, általános és középiskoláimat. Parasztpolgári családból származtunk öcsémmel együtt, ami azt jelenti, hogy szüleim gazdálkodók voltak, mezőgazdasággal foglalkoztak. Ezt a parasztpolgári kifejezést jellemzően Cegléden és környékén használták, amely annyit jelentett, hogy olyan polgárok voltak, akik kint gazdálkodtak Cegléd határában, és Cegléden volt a városban házuk, onnan járatták gyermekeiket iskolába, és ott voltak a nyugdíjas szülők, akikről a gyermekek gondoskodtak.
Ha a gyerekkoromról beszélek, nem minden esetben szoktam elmondani, de most elmondom, hogy én egy világháborús gyerek vagyok. Ez a tény olyan mély nyomokat hagyott az életünkben, akik akkor voltunk kisgyerekek, amelyek meghatározták, de legalábbis nagyon befolyásolták személyiségfejlődésünket, sőt egészségi állapotunkat is. A háború végén is még csak 7 éves voltam. A világháború és az azt követő évtizedek, azok a társadalmi viszonyok – magyarul a szocializmus – nagymértékben meghatározták az életünket, előmenetelünket, amelyek determináltak bennünket, így jutottunk oda, ahová jutottunk. Speciálisan én szerencsés vagyok, mert megértem a nyolcvan év fölötti kort, de eléggé gondterheltek voltak azok az évtizedek, amelyeket magam mögött hagytam.
Ma már ez természetesen történelem, a második világháborúból az a legszomorúbb emlékem, hogy apám két évig volt a Szovjetunióban hadifogoly és csak nyolcéves koromban került haza. Tisztán emlékszem arra az időre, ez bennünket nagyon megrázott, de a Jóisten visszahozta őt nekünk a családba. Nagyon kevés volt az olyan család, aki a második világháborúban nem veszített el valakit a családtagok közül. A háborúban családunkat más veszteség is érte. Elvesztettünk mindenünket, az egész gazdaságunkat, ami annyit jelentett, hogy egy 200 hektár területű gazdaságnak minden egyes porcikáját elvitte a háború, és a két gyereken és anyánkon kívül nem maradt semmi. Ezt találta apánk, mikor hazajött a fogságból és újból kellett kezdeni az életet. Ezzel a történelmi előzménnyel kezdtünk el mi a tanulmányainkat Cegléden.
– Melyik iskolába járt?
Én először a református iskolába jártam, később a körzetesítés miatt a Táncsics iskolába kerültem, ott végeztem el Bárdos Endre osztályfőnöksége alatt a nyolcadikat. Kiváló polgári iskolás tanáraink voltak, akikre mindig nagyon nagy tisztelettel emlékszem. Nagy műveltségű, általában középkorú tanárok voltak, akik tanítottak bennünket a Táncsics iskolában, – amelyik a ceglédi polgári iskolának az utódja volt. Legjobb tudomásom szerint Kürti Béla tanár úr is ott tanított először, utána került a gimnáziumba.
– Hogyan került be Berci bácsi a gimnáziumba?
Általános iskola után, 1953-ban iratkoztam be a Kossuth Gimnáziumba. Abban az időben nem volt könnyű a gimnáziumba fölvételt nyerni, mert politikailag nagyon megszűrték a diákokat. A ceglédi polgárokat nyilvántartották, főleg azokat, akik a társadalmi rendszernek nem voltak éppen kedvelt személyei. Azt hiszem, abban az időben kezdték meg a gimnáziumban is az orosz nyelv oktatását, és indítottak egy „orosz” osztályt, amelyre Lengyel László tanár úr szervezte a diákokat. Lévén, hogy ismerte a szüleimet, megkérdezte őket, hogy elmennék-e az osztályába. Mivel ott nagyobb esély volt a bekerülésre, úgy döntöttünk, hogy elmegyek ebbe az „orosz” osztályba. Így kerültem be a gimnázium 1.c osztályába, orosz tagozatra. Az orosz tagozattól azt reméltük, hogy mire végzünk, megtanulunk jól oroszul és ez előnyt jelent majd számunkra, akkor talán a továbbtanulást illetően lesz valami sanszunk. Heti hat oroszóránk volt. Intenzív lehetőségünk lett volna ennek a tanulására, de el kell mondjam, hogy ezek a remények halva maradtak, mert középiskolában „valamilyen oknál fogva” nem volt kedvünk az orosz nyelvvel komolyabban foglalkozni. Majd jött a történelmi fordulat, az 1956-os forradalom, amely eltörölte a kötelező orosz tanulást. Ennek ellenére mi az osztályfőnök iránti tiszteletből, mivelhogy ő toborzott bennünket, folytattuk tovább és 1957 tavaszán az egész osztály érettségizett orosz nyelvből.
– Negyedikes gimnazistaként élték meg a forradalmat. Nem csupán passzív nézői voltak az történéseknek, hanem diáktársaival fiatalon, lelkesen a ceglédi események aktív szereplőivé is váltak. Ez mind a mai napig nagy hatással van életére, minden találkozásunk alkalmával erről is beszélgetünk. Milyen konkrét következményei voltak ennek azokra nézve, akik bátrak voltak kiállni a forradalom mellett?
Az 56-os forradalomban való részvétel életem hátralevő részét meghatározta, mert a forradalmat elveszítettük. Sem én, sem az osztálytársaim nem tudtuk úgy folytatni a tanulmányainkat, ahogy terveztük. Én Szegedre jelentkeztem az orvostudományi egyetemre. Akkor 20 pont volt a maximum, én 19,5-et tudtam összegyűjteni, amivel föl is vettek. Az volt hatalom taktikája, hogy mindenkinek a jelentkezését elfogadták, aki a fölvételi szintet megütötte. Így történt velem is. Majd mikor megkezdődött a szemeszter, jelentkezés után közölték a tanulmányi hivatalban, hogy a jelenlétem nem kívánatos. Tehát elküldtek haza, nem csak engemet, másokat is. Vagyis az 1957-ben érettségizetteknek az elit rétege, hiába érettségiztünk jeles, kitűnő eredménnyel, nem juthatott be az egyetemre, vagy csak nagyon kevesen – akiknek a káderlapjuk megfelelő volt. Így hát elég fiatalon meg kellett tanulnunk, hogy hogyan kell megküzdeni a mindennapokért, hogy a választott pályát mégiscsak elérjük. Én úgy tudtam ezt a gordiuszi csomót megoldani, hogy elmentem fizikai munkásnak, a következő évben fizikai munkásként sikerült bejutni a kertészeti egyetemre, de a harmadik vagy negyedik szemeszter után Ceglédről utánam nyúltak. Politikailag osztályidegenné nyilvánítottak, ami annyit jelentett, hogy anyagilag teljesen tönkretettek. Nem kaptam semminemű ösztöndíjat, sem szociális kedvezményt, ami abban az időben másokat megilletett. Így nagyon nehéz anyagi körülmények között tudtam elvégezni az egyetemet, egyébként jeles eredménnyel. A jó tanulmányi eredményem volt az, amivel vissza tudtam vágni azoknak, akik nem helyeselték, hogy én egyetemre járok 1957 után. Ki akartak az egyetemről zárni, de tanulmányi eredményeim miatt „elnézték” hogy ott vagyok.
– Hogyan sikerült ezek után munkát találni, hiszen az az időszak még mindig a diktatúra kemény korszaka volt?
Az egyetem elvégzése után sajnos Cegléden, de még Pest megyében sem tudtam elhelyezkedni. El kellett mennem Dunántúlra, jó 300 km-rel arrébb, hogy munkát tudjak a szakmámban vállalni, mert a környéken a káderlapom miatt egyszerűen nem vettek fel. Ez nagyon megviselt engem, mert a szüleimhez ragaszkodtam, Cegléd közelében szerettem volna maradni. Nagykanizsán kötöttem ki, ami azért egy kicsit arrébb van. Majd amikor már puhult a politikai helyzet, meg én is a munkámban előbbre tudtam menni, hazajöttem Ceglédhez közel Szolnokra és ott töltöttem el lényegében aktív időmnek majdnem kilencven százalékát. Szolnokon voltam, két helyen volt munkahelyem, mezőgazdasági, élelmiszeripari cégeknél dolgoztam, vezető beosztásban. Szép volt, eredményes volt, de mikor jött 1989-90-ben a rendszerváltás, onnan elvezényeltek és Bács megyében egy élelmiszeri gazdaságnak lettem a miniszteri biztosa. Ez rövid ideig tartott. Amikor ott elvégeztem a feladatot, akkor nyugállományba mentem. Nyugdíjazásom után a családi örökségemből származó gazdaságot vettem át a szüleimtől Nyársapáton és ott gazdálkodtam saját birtokunkon egészen addig, míg az egészségi állapotom megengedte. Több mint 60 éven keresztül szolgáltam a szakmámat, majd nyolcvanéves koromban hagytam abba az effektív gazdálkodást.
– Kérem, meséljen saját családjáról is.
Egy gyermekem van, ő szüleinek a szakmáját követte, nagyon szorgalmas és haladó gondolkodású ember. Világfi lett, mert lényegében, mikor befejezte a kertészeti egyetemet, a Magyar Tudományos Akadémia aspiránsa lett. Azt követően kikerült Amerikába, ott elvégezte a tanulmányait, legnagyobb örömömre hazajött, megnősült. Nemzetközi kapcsolatok révén külföldi pénzügyi intézményeknek a vezetője volt Angliától Kínáig bezárólag és nagyon büszke vagyok rá. Két unokám van. Egyik Amerikában, másik Spanyolországban végzett, érettségit Kínában tették le mindketten. Nagyon érdekes számomra, hogy én, mikor iskolába jártam, még nyugati nyelvet tanulni sem lehetett, most pedig gyermekem és az unokáim nyugaton, illetve keleten végeztek. Büszke vagyok rájuk, értelmes gyerekek, élik a 21. század digitális mindennapjait. Ez az élet már teljes mértékben más, mint ami a mi időnkben volt.
– Szinte minden beszélgetésünk alkalmával nagy szeretettel említi a gimnáziumot. Mi miatt van ilyen nagy hatással az életére?
El kell, hogy mondjam azt, hogy gimnazistának lenni Cegléden az 1950-es években rangot és büszkeséget jelentett. Mi gimnazista polgárok voltunk, büszkén viseltük a gimnáziumi Bocskai-sapkát. Én úgy éreztem mindig, hogy Cegléd város polgárai és maga a város is büszke volt a gimnazistáira. Társadalmi tényezők voltunk, számítottunk. Kellemes emlékeim vannak a gimnáziumban eltöltött négy évről, mely azt hiszem, igazán fölkészített az életre, mert amikor mi a gimnáziumból kiléptünk, azt követően helyt tudtunk állni az élet bármely területén. Tehát a gimnáziumot mi, akik oda jártunk, nem tudjuk elfelejteni. Szerettük és szeretjük most is. Annyit feltétlen el akarok még mondani, hogy a gimnáziumban magas szakmai és erkölcsi nevelés folyt, magasak voltak a követelmények.
– Ez a tisztelet, szeretet konkrét kapcsolattartásban is megnyilvánul?
Az elmondottakhoz hozzá szeretném tenni, hogy én nemcsak szerettem a gimnáziumot, hanem azóta is szeretem, mióta leérettségiztem. Különösen vonatozik ez arra az időre, amikor dr. Kürti György és tantestülete 1956 eseményeit, feldolgozását, a forradalom 50. évfordulójának megünneplését zászlajára merte tűzni, azóta visszajárok a gimnáziumba. Azt megelőzően nagyon kevés kapcsolatunk volt, mert nem olyan politikai helyzet volt, hogy mi ott szívesen megfordultunk volna. De 2006-tól többen, akik 56-ban részt vettünk a forradalom alakításában, felvettük ismételten a kapcsolatot a tantestülettel és az igazgatósággal. Azóta több ilyen rendezvényén részt vettünk és azóta is folyamatos kapcsolatot tartunk, tartok a gimnáziummal, ami nem azt mondom, hogy napi kapcsolat, de évente többször találkozunk ezeken a rendezvényeken, és egészségi állapotunk szerint többen visszajárunk a gimnáziumba abból az évfolyamból. Nagy tisztelettel adózunk a mostani tanároknak és figyelemmel kísérjük az Alma Maternek a tevékenységét.
Zárszóként el kell mondanom, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára rendezett megemlékezés ünnepi szónoka Berci bácsi volt. Az ő és egykori diáktársai kezdeményezésére készült el a gimnázium földszintjén található emléktábla, ahol azóta minden évben iskolai emléknap keretében megemlékezünk a forradalomban résztvevő egykori gimnazistákról is. A legutóbbi megemlékezés előtt egy héttel Berci bácsi bejött a gimnáziumba, és az igazgatói irodában szemeinkbe könnyet csaló, megható vallomását a következő mondattal fejezte be: „Lehet, hogy egészségi állapotunk miatt testileg már nem tudunk jelen lenni, bármennyire is szeretnénk, de lélekben mindig veletek vagyunk.”
Köszönöm a beszélgetést!
Volter Etelka
Köszönet a képekért kisfaludi Istvánnak.
