Éva, mikor jössz?

Kisvárosi délelőtt, kora tavaszi napsütés… bevásárlás. Az utca másik oldaláról széles mozdulatokkal, üdvözöl, integet, hív, nevet… Mint mindig.  Persze, hogy átsietek.  Mint mindig. A bolt előtt találkozunk.  Két karjával ölel, és már sorolja is a legújabb híreket, a nekem szánt tudnivalókat, folytatva onnan, ahol „tegnap”, „bármikor” abbahagytuk.

A percek lassan órává nyúlnak, hiszen rengeteg az át-, kibeszélni valónk, s egyébként is minden mondatot, minden megkezdett történetet megakaszt valaki. Egy volt tanítvány, kollégák, szülők, ismerősök. A „csókolom Éva néni”,  a „szervusz  Évikém” ezer változatban hangzik fel. Mindenkitől érkezik egy mosoly, mindenkihez van néhány kedves szava, jó szándékú mondata, mindenkiről van egy-egy rövid története.

S persze az örök téma, a suli sem maradhat el. A mi újság a Közgázban, hogy vannak a régiek, s az újak, akiket már nem is ismerek… mondanám… de már mondja is, látom, többet tud róluk, mint én. És kérdez-kérdez… már az unokáknál tartunk.

Sok éven át voltunk kollégák. Kezdetben Ő a tapasztalt, „öreg tanár”, én meg a kezdő. Sokszor láttam megdőlni a klasszikus tételt, mely szerint az egy generációhoz tartozók érthetik csak meg egymást félszavakból. Egy összenézésből, egy kacsintásból, egy kézmozdulatból, az elmaradhatatlan mosolyokból mindent értettünk, értettem. Azt gondolom… hiszem… remélem.

Ezer emlék, ezer élmény fűz hozzád. Emlékszem az egykori NDK-s osztálykirándulás vidám napjaira, ahová ifjú tanárként kísértelek el Téged és az akkori osztályodat. Őrzöm az iskolai fordított napi jelmezbe öltözött, táncoló ofijának képét, ott az iskola előtti téren. A gyerekeivel együtt önfeledten mosolygó, játszó pedagógus-kollégát. A tantestületi kirándulásokat, ahol mindig a társaság jókedvének meghatározó alakja voltál. Hányszor álltam meg az asztalod mellett a tanáriban. Emlékszel még az üzenetre, amit filctollal felírtam az asztalodra?

Ma az üresen kongó iskola folyosói mintha élesebben visszhangoznák az írógépek szabályos koppanásait, a „billentsél és sort emelj” szigorú, mégis „Évásan” kedves parancsát.  Nézem a tablókat. Ki tudná a választ, hány kéz tanulta, sajátította el tőled a gyors-és gépírás mesterségét, hány tanulónak jelent még ma is ez a tudás biztos megélhetést, vagy csak segítséget a mindennapok munkái során?

Minden beszélgetésünk vége az elmaradhatatlan kérdésed: Mikor jössz el?   Hányszor hangzott el…, hogy aztán ott a Rákóczi úti kis lakás szobájában sokszor merengjünk el a világ nagy, vagy éppen a hétköznapjaink apró kérdésein. Mert megbeszélni valónk mindig akadt. Hol vidámabb, hol szomorúbb. Sokszor összejöttünk, hogy nevessünk, sokszor azért, hogy aggódjunk.

Összejöttünk egy-egy rövid délutáni laza csevegésnek induló, de késő éjszakába nyúló baráti beszélgetésért, vagy „felugrottunk” hozzád a tanári bulik hajnali folytatásáért. Mert soha nem volt késő hozzád felcsengetni, mindenkinek jutott a biztató szavakból, tanácsokból…

Szia! Majd hívlak!

…Kisvárosi délelőtt, kora tavaszi napsütés… bevásárlás… tanítványok, szülők, kollégák, ismerősök… mielőtt belépek a boltba, félve nézek ma hátra… Éva, mikor jössz már?

(Kollár Éva Mária 2021. április 5-én elhunyt. A Ceglédi Közgazdasági és Informatikai Szakközépiskola bejárata fölött ma érte lobog a fekete zászló.)

Sági Ferenc