Lélekúton

Van időd? – kérdezi DR. TÚRI JÓZSEF főorvos, sebész, aneszteziológus, háziorvos, a Toldy Ferenc Kórház egykori igazgatója, a Túri Poliklinika tulajdonosa és vezetője, amikor beültem az autójába. – Természetesen. – Akkor teszünk egy kört a városban, megmutatom azokat a helyeket, amelyekhez életem meghatározó eseményei kötődnek. Elinduláskor – szokásom szerint – megfogalmazom magamban a várható élmények lényegét. Emlékutazás, sorsállomások – út a múltba, amelynek ismerete nélkül nem érthető a jelen. Mint ahogyan a kertész (édesapja az volt) beleharap a termett gyümölcsbe, az ízekben felidéződik számára a fával való munkálkodás minden mozzanata.
A Gubody utcába érkezünk, s megállunk a Tüdőgondozó, a korábbi Baleseti mögött. A kapu zárva, szóra nyílik viszont az emlékező lélek. 1962… „Anka főorvos szigorú ember volt, de megmutatta és én megtanultam tőle: első a beteg.” (Igaz, ezt én is megtapasztaltam később, „szuvenírszög” a bokámban emlékeztet néha erre.)
A Kórház bejáratánál a kapuőrök barátságosan üdvözlik Túri doktort. „Hazajöttem.” Jobbra kanyarodunk, lassan megkerüljük az épületsort, – tán az autó is révedező. „Ebben a régi épületben kezdtem el dolgozni, sőt a mögötte lévő emeletesben laktunk házasságunk első nyolc évében.” A magas fák hűs szorosa mintha az idő barlangjába vezetne. Szemben a „nagy ház”, 1970-ben adták át. „Sok sikert értem itt el, sok küzdelemmel, s persze csalódások is értek.” Sorolja a fontosabb eredményeket, amelyek nagyrészt az ő nevéhez fűződnek: az aneszteziológiai és intenzív osztály és a központi műtőszolgálat vezetése, a sürgősségi osztály létrehozása, a ceglédi kórházban először (1963) intratracheális narkózis (altatás), postoperatív őrzés, a pacemaker-program sebészeti részének feladata. A teammunka híveként együtt dolgozott dr. Szabadfalvi Andrással, dr. Őze Bélával és dr. Illanicz Bélával. A kórház igazgatójának is felkérték, 1987-1989 között látta el ezt a megbízatást. Ma is büszke erre, bár nem volt elég taktikus, támadások is érték, s a rendszerváltozás olyan belső módosításokat hozott, amelyeket már nem vállalt.
A visszafogott nosztalgia és a líra feloldódik a tisztán látó valóságképben.

Indulunk vissza a város felé. Néhány percig hallgatunk, a Doktor Úr gondolatai nyilván még a felidézett emlékek között kalandoznak. Az Ady Endre utcába érkezünk, s megállunk a Túri Poliklinika előtt. A Gyányi ház, ahogyan hirdeti az általa felhelyeztetett tábla a falon. A jó gazda tekintetével a lelkébe rajzolja az épület körvonalait. „1990-ben hoztuk létre a feleségemmel. Most tizenkét szakma kitűnő orvosai dolgoznak itt, az én rendelőm is itt fogadja a betegeket. Mondhatom, az ország egyik legjobb magánklinikái közé tartozik ez. Büszke vagyok a csapatomra.”
Mély sóhajok röpítenek már az Örkényi úton kifelé. „Ez az én világom” – húzza ki magát az ülésen. Lassítunk, s kalauzol. Jobbra erdős terület, az úton behajtani tilos – a híres pókbangó védelmében. „Szoborba is örökíttettük” – hallom az áldozatos példázatot. Balra kanyarodunk a Gerje partjára. A magas töltés mellett kis gyümölcsfák díszsorfala fogad. „Mi, a városvédők ültettük. De mindenkié, bárki szedhet róluk. Még apám akarata volt, ezzel őrá is emlékezem. A fák élnek, ő is bennük él.” Megfordulunk, át a Gerje-hídon. Ennek a karbantartását a városvédőkkel együtt végezzük. Pókbangó utca, s majd’ a végén szép bejárat kínálja az utat. Az ősi és a mai Túri-birtok. Az első látvány, az első friss lélegzetvétel jelzi: zöld szigetre értünk. A fák, bokrok, szőlők békés csöndjébe állatok köszönő röpphangja száll bele. Ide-oda szökellő papagájok a ketrecházukban, méltóságteljesen sétáló páva, léglebbentő galambok. „Van mókus is.” Fölöttünk lugas. A haranglengésű fürtök a napfénnyel kacérkodnak, amely körülöleli a duzzadó szemeket. A ház asszonya, Piroska fogad. Elővillan a felismerés: hisz’ évfolyamtársak voltunk a gimnáziumban. Ő is társunk a beszélgetésben. A szoba hűs nyugalmában ringatóznak szavaink, mintha el is feledkeznénk jövetelem céljáról. Az időszolga falióra teljesíti kötelességét, gongásával figyelmeztet a haladásra. Jó órában legyen mondva: Az idő jártan jár, semmi odázásra nem vár. Azám! Ez a bennem bongó közmondás ötletet ad. Szólásmondások adják az apropót Túri doktornak a válaszokra. Ezek kísérnek újabb útra – a külső, tárgyi világ után a belső, lelki világba.

Minden múlt kút, amelyből merítenünk kell.
– Én sokat merítek szüleim és tanáraim cselekedeteiből és szavaiból. Erkölcsi intelmeik – mint testet az erek – átjárják egész lényemet. Meghatározzák gondolataimat, viselkedésemet, létezésem normáit. S hogy melyek ezek? A családszeretet mindenekelőtt. S a munka, a békesség, az egyetértés tisztelete. Meg kell találnunk egymásban a jót, ez kössön össze bennünket. A sérelem nem szülhet bosszút. Pedig lett volna rá okom. Apámat 1944. augusztus 29-én halálos fejlövés érte egy légitámadásban. Ártatlant pusztított a gonosz. Az 1950-es évek elején kuláklistára került a család. Üldöztetés következett. Egy kegyetlen gazdabántalmazó élete végén a kórházi osztályra került. Remegett attól, hogy majd jönnek a bosszúállók. „Jaj, ne bántson!” – riogott. Megnyugtattam: nincs bosszú. Egyébként is egy orvosnak minden beteg egyforma. Légy tisztességes! – hallottam, hallom máig eleim intelmeit. Dolgozz elhivatottan! Ma is, túl a nyolcvanon jó kedvvel indulok munkába. A nehéz, de szép gyerekkor, elődeim küszködései azt a szándékot erősítik bennem, hogy segíteni kell azoknak, akik bajban vannak, akiknek nehéz a sorsa. A jótékonykodás erkölcsi kötelesség a számomra.
A természet az ember bölcsője, fölnevelője.
Piroska veszi át a szót: – Mindketten örököltük a föld, a természet szeretetét. Amikor Jóskát kinevezték igazgatónak, itt volt a terület megkezdett munkákkal. Most mi legyen? Úgy döntöttünk, folytatjuk tovább a gazdálkodást, mintha mi sem történt volna.
– Anyatermészet, milyen szép ez a szó! – folytatja a Doktor Úr. – Termése élteti a testet, csendje nyugalmat és békességet ad a léleknek. Az intenzív osztályon előfordult, hogy két-három napig bent voltam ügyeleten. Hazaérve fellélegeztem, frissült a tüdőm és az idegrendszerem. Azért is erős az érzelmi kötődésem ide, mert itt születtem, innen húsz méterre állt a vert falú szülőházam.
Jó orvos a természet.
– Ez igaz. De válasszuk ketté a gyógymódokat. A táplálékkiegészítők inkább üzleti érdeket szolgálnak, a klasszikus gyógyfüvek viszont hasznosak. Persze hinni kell bennük, ez fél egészség. Ebből az állításból is adódik a meggyőződésem: a remények akarattá, az akarat cselekvéssé válik. Érdekes kettősség: a természet nemcsak a környezetet jelenti, hanem az emberi lelkületet, jellemet is. Van emberi természet is. S mint ahogyan a „nagy” természet sem játssza meg magát, az embernek is természetesnek, például őszintének kell lennie. Apám tanítása él bennem: Nem haragudni, hanem kimondani és megbeszélni kell a problémát. Ha Piroska vagy valamelyik gyerekünk rám szól, elgondolkozom, mérlegelek, s belátva változtatok. De ehhez empátia, önkritika és kompromisszum kell. Tanúja voltam annak, hogy a rendelőm várójában egymás mellé került két, korábban egymásra orroló, két különböző nézetű ember. Egyszer csak beszélgetni kezdtek. Talán a közös baj békítette meg őket, de ezt nem kellene megvárni.
– Tudatosan készültem a családalapításra, arra, hogy biztos alapot tudjak nyújtani a megélhetésünkhöz. Gyányi Piroskát – a kedves, jópofa kislányt – már Táncsics iskolás korában ismertem. A sorsdöntő találkozás jóval később, dr. Illanicz Béla közreműködésével történt. „Te Jóska, biztosan van kezelésre szoruló fogad” – ravaszkodott, mint ez később kiderült. „Éppen.” Elvitt dr. Gyányi Lajoshoz, a későbbi apósomhoz. Várakoznom kellett. „Menjünk át addig a szobába” – kérte a kísérőm. Véletlenül (!) ott volt Piroska. Hűha! – nyeltem le csodálkozó sóhajomat. Megérte a fogászati félelmem… Két év udvarlás következett.
– Elmentünk Szolnokra gyűrűt venni – emlékezik Piroska. – Hazafelé Abony és Cegléd között Jóska megkérte a kezemet.
– Kissé ügyetlenkedtem, hiszen ilyet még nem csináltam – mosolyog a Doktor.
Se rabja, se ura ne légy a feleségednek!
– Nem is vagyok egyik sem. Törekszünk az egyensúlyra. Ha döntenem kell valamiben, megkérdezem: Hogy szeretnéd Piroska? Mindent megbeszélünk, megoldunk, haraggal soha nem fekszünk le.
– Ötvenöt éve így élünk, s ez így is marad – szól szelíd hangon a feleség. – Közös bennünk a család- és munkaszeretet, a tisztesség, a takarékos életmód, így neveltek bennünket. S a hűség az erkölcshöz, az elvekhez.
– Ez azonban nem jelenti azt, hogyha látok egy szép nőt, ne nézném meg – kacsint a férfihang. – Esztétikai élmény ez, tényleg. Az emberi test is – mint egy virág, egy madár, egy folyóvölgy – a természet remek alkotása.
– A természetesség a szépség – folytatja Piroska -, a plasztikázás természetellenes kirakatbábut hoz létre.
– Nem az egyenszabályosság vonzó, hanem az egyediség. S ennél is lényegesebb a belső szépség: a jóság.
(Ezt az állítást az ókori görögök tanával igazolom: ami jó, az szép is. Mai példákkal: jó idő van, tehát szép idő van; jó példa, tehát szép példa; a jóképű szép.)
A gyermek gyümölcs a fán.
– Három gyermekünk van. Érdekes, hogy mindegyik vasárnap született. Krisztina kertészmérnök, gyermekeik: Dóra, Norma, Zsófi, Balázs. Jóska fogorvos, szájsebész; Levente, Flóra és Domonkos Mihály édesapja. Ez utóbbi fiúcskától szerettem meg a második keresztnevemet, mert az is Mihály. Judit fogszakorvos, ikreik vannak: Lehel és Bence. Tibor vejünk lányától van még két gyerek, miként kettő bátyáméknál is, ez 13 unoka. Szeretnek itt lenni, gyakran együtt a család.

– Hogyan hívott a hivatás?
– Hogy orvos legyek, nem is nagyon gondolhattam rá. Én, a parasztgyerek, a város széléről…? Talán gépkocsivezető, kertész, esetleg felcser. Velkey Imre tanár úr azonban biztatott és segített. Orvosira jelentkeztem. Németh Ferenc akkori igazgató viszont leintett: „Túri, te ne menj orvosira! Menj paraszti vonalra, kertésznek.” De fölvettek, méghozzá Budapestre. Az egyetemen sok szakterületet megismertem, végül a sebészetet választottam. Orvosi hitvallásom alapja a hippokratészi eskü és a magam szilárd erkölcsi normája: a tudás és az emberség egysége. A jó orvos jó szakember és jó ember. Az igaz, hogy igazgatóságom idején – bár teljes szívvel segítettem a kollégákat is – többen visszaéltek a jóhiszeműségemmel. Ez ma is foglalkoztat. Nagy örömet okozott viszont, hogy a bajban kiderült, vannak igazi jó barátaim. Ők akkor is mellettem álltak, amikor Piroskával elindítottuk 1990-ben a Poliklinikát.
Példát adni jóság, venni okosság.
– Kaptam is, adok is. Dr. Korompay Tihamér főorvos családjával arra készült, hogy szombaton elutaznak a Balatonhoz. Amikor éppen indultak volna – család, csomagok készen -, behoztak egy súlyos beteget. Azonnal lemondta a kirándulást, s egész hétvégén ezzel a beteggel foglalkozott – megmentve őt. Én is tettem már hasonlót, kollégáim is hasonlóképpen, e példát ők örökítik tovább.
Jobb néha a hamar halál, mint a hosszú élet.
– Ez a közmondás nyilván az önkéntes halálra utal. Az öngyilkosságot én egyértelműen elutasítom. Soha nem szabad föladni, bízni és akarni kell élni. Erre teremtettünk. Nekem is volt több olyan halálos betegségem, amelyekből lehetetlennek tűnt „kijönni”. Ha hívő vagyok, azt mondom, a Jóisten mindig megsegített. Ez a menedék mindenkinek megadatik. Én nem félek az elmúlástól. Amikor megszülettünk, ezt a véget magunkkal hoztuk.
– Túlvilág? Isten?
– Szeretném hinni. Valami, valaki van – mereng Túri doktor. – Csillagrendszer az űrben, csillagrendszer az emberi testben. S milyen „megtervezett”, logikus az összeműködés! Afrikában jártunk. Egyik este néztem a földi és az égi végtelenséget, s ámultam: hatalmas alkotás. Ott egy homokszem, itt a kertben egy fűszál is nélkülözhetetlen része az egésznek.
Életében sok jót elveszteget az ember.
– Talán, hogy nem lett negyedik gyermekünk, de ez nem rajtunk múlt. Amit célul kitűztünk, azt elértük. Nem álmodoztunk, hanem terveztünk. A realitás vezérelt bennünket. Szóval jó család, jó hivatás, jó közösségek, jó megélhetés… Mondhatom tehát, jó életem volt.

– Van! – csattan közbe Piroska hangja.
– A múló idő homályosít, hiszen visszatekintve a korábbi generációkra kevesebbet tudunk róluk a kelleténél.
Piroska szól: – Markovics Feri Jóska osztálytársa volt. Pesten van eltemetve. A síremlékén nincs feltüntetve, hogy fotóművész. Pedig ez az ő életének egyedi lényege.
– De az emberi alkotások nem tűnnek el – folytatja a Doktor Úr. – Művek, épületek, tárgyak, fák őrzik az emlékeket. A régiek szellemisége úgy vesz körül bennünket, mint a napfény. Ezért kell ápolni a hagyományokat.
A jövő kincs.
– Nem mind arany, ami fénylik – én is közmondást idézek. Sokat fogunk még csalódni, de reménykedni kell. Erdélyben jártunk. Hegyek, mezők, folyók – tiszta természet. S tiszta lelkületű emberek. Az ilyen világ is lehetne a jövőnk. De kincs nekem a jelen is, mert szép életem volt.
– Van! – „helyesbít” újra Piroska.
– Igaz, sok öröm ért az életben. Például máig fülemben cseng-zúg az a taps, amelyet a díszpolgári cím átvételekor kaptam 2018-ban. Ez büszkeség és kötelezettség. Szeretünk utazni, szinte bejártuk már a fél világot. Jelkép ez: az élet is egy utazás.
Én is utaztam. Láttam, hallottam, tanultam. Azt, hogy lélekúton mindig célhoz ér az ember.
Koltói Ádám