„Kedvence a Presser Gábor énekelte dal, a Nagy utazás?” „Szeretem a zenét, ezt a számot is” – felelte kinyíló mosollyal, amely beszélgetésünk alatt végig arcán fénylett. Felidéztem magamban néhány szövegrészt: „Nagy utazás… ez az élet, … égi láz, … hajtja a régi láz.” Az igaz, hogy mindannyian útra kelők vagyunk. Az elején még vezetnek, ifjúvá bátorodva magunk törünk előre, felnőtté éretten már mi vezetünk más(oka)t. (Végül újra minket…?) Az „égi láz” serkentő hevületét sokkal erősebben érezte HORNYÁK HENRIETTA, a Tourinform Iroda vezetője, idegenvezető. Azt mondja magáról, hogy kalandor. („Vár a világ! Láthatatlan varázsköpenyben készíts csodás kalandokat!” Goethe: Faust) Arra kértem, vezessen végig életútján, legyen az idegenvezetőm.
– Szép hivatása van, de nekem nem tetszik az idegenvezetőben az idegen szó; rokon jelentései ugyanis: távoli, hideg, kétes, nem barátságos.
Felnevet, és szakmájának magyarázatát adja.
– Ezen még nem merengtem, hiszen magyar utasoknak mutatjuk be, tesszük barátságossá, otthonivá a számukra idegen, felfedezetlen országokat, kultúrákat. De mit javasol az elfogadott szakszó helyett?
– Csak ötleteket: turistavezető, utasvezető.
– Hát… nem rosszak.
– Hogyan történt az útkeresés, az útválasztás?
– A bennem mindig magas hőfokú „égi láz” indított útnak. Bár Cegléden laktunk, Kecskemétre jártam gimnáziumba, ahol a kollégiumban laktam. Érettségi után következett Budapest, ahol külkereskedelmi karra jártam. Diploma után Angliában dolgoztam felszolgálóként másfél évig főleg nyelvtanulás céljából. Hazatérésem után még mindig nem éreztem a letelepedés szándékát, további kalandot kerestem. Egyszer csak egy sodró sugallat kiadta számomra a Kossuth Lajos-i felszólítást: Tengerre magyar!
– Azaz: Navigare necesse est! (Hajózni kell!)
– Igen, ezt éreztem. Majd a gondolatot a lehetőség követte. Ismeretség útján tengerjáró hajókon fotográfusi feladatokat végeztem, turistákról készítettem emlékképeket. Az első szakaszban kilenc hónapig nem is jöttem haza. Magányosan jártam az utam, párkapcsolat nélkül, szabadon.
„Szállni, szállni, szállni egyre / Új, új Vizekre!” (Ady: Új vizeken járok)
– A magam kialakította zarándokútnak felelt ez meg, senki nem egyengette az utamat. Folytonos útkereső voltam, mindenre fogékony kíváncsiság vezetett, s jöttek a kalandok. A következő Erdélybe vezetett, két évig éltem ott. Ebben az időszakban kezdtem elmélyülni a turizmusban. Onnan jártam Budapestre az idegenvezetői tanfolyamra, amelyet már hazaköltözve fejeztem be.
– Míg végül…
– Nem végül, hanem az idegenvezetés kezdetéül.
– Mitől kapott erre ösztönzést?
– Miktől, több okból. Sok úti tapasztalatot szereztem; az egyetemen a nemzetközi kommunikáció szakra jártam, ott nyelveket tanultam, ezáltal kultúrákat ismertem meg; erős volt bennem az előadói, közlési vágy, ugyanis a színészet felé is kacsingatattam.
– Ennek előzménye és kifejlete?
– Már általános iskolás koromban sokat szavaltam, szerepeltem – sikeresen. Ha egy társaság vagy közösség elé kerültem (kerülök), szeretek jó értelemben véve szerepelni, magamra irányítani a figyelmet. De nem voltam eléggé elhivatott és alázatos a színművészet tanulása iránt. Az embernek fel kell ismernie saját korlátait. A választott úton haladtam: magánvállalkozóként dolgoztam, utazási irodák felkérésére vezettem csoportokat. Amikor hazajöttem egy útról, letettem a bőröndöt, kimostam, de máris ösztönzött az „indulhatnék”. Mentem is sok úti cél felé: Horvátország, Olaszország, Kuba, Karib-térség, Dubai, Óceánjáró hajók …a nagyvilág vízen és szárazföldön… Két típusú idegenvezető van: belutas és kiutas, azaz belföldi és külföldi utakra szakosodott. Én mindkettőt végeztem.
– Milyen képességek szükségeltetnek ehhez a munkához?
– Sokféle. Alapos felkészültség, hiszen beszélünk történelemről, földrajzról, kultúráról, művészetről, szokásokról. S mivel a csoportban a felnőttek szinte gyermekivé válnak („beütöttem a kezem…, homok ment a cipőmbe…, pisilni kell…”), szükséges a tolerancia, az empátia, a pszichológia, az intenzív igénybe vétel miatt a szellemi-idegi-fizikai erőnlét. De eközben sokat tanulunk, s minden úton vizsgázunk az utasok és magunk előtt.
– Hol élne szívesen, ha elköltözne Magyarországról?
– Ha… Csak ha parancsba kapnám, hogy fogjam a bőröndömet és induljak. A mediterrán térségbe…, Olaszországba…, egy kisvárosba. De én minden kalandról, útról hazatértem. Cegléd jó hely. Sajnos az itt élők egy része viszonylag keveset tud érdekes történelmi és kulturális értékeiről, talán megszokásból nem érzi igazán szépségeinek vonzását.
– Miért váltott útirányt?
– Mert valami elzárta az én utamat is: a pandémia. Sajnos gonosz útitársunk lett a Covid a legszűkebb mozgáskörünkben is. Egy óceánjáró útról érkeztem haza, amikor közölték: nem csak ennek az útnak van vége. Magukra maradtak az idegenvezetők, semmi anyagi segítség, pedig bevételt is hoztunk az országnak, s vittük jó hírét is. Sokunknak szakmát kellett váltani, sok idegenvezető kollégám futárkodott vagy jegyellenőrnek helyezkedett el a megélhetésért.
– A kiút?
– Budapestről hazaköltöztünk Ceglédre. Ez szerepelt is a terveink között, de nem ilyen drámai fordulat után. Tősgyökeres ceglédi vagyok, végül is hazatértem. Szerencsére nem kellett búcsút vennem a turizmustól, 2021. október 1-jétől vettem át a Tourinform Iroda vezetését. Ismerkedem újra a várossal és az emberekkel, hogy az eddig szerzett tapasztalataimat felhasználva, kollégáimmal karöltve feltárjuk és megismertessük a talán kevéssé köztudott nevezetességeket is. Megvannak még a kapcsolataim az utazási irodákkal, a mai napig is hívnak egy-egy útra, de én a bizonytalan helyzetben a biztosat választottam. Az ember életének van egy íve. A felszálló ág után egyenletes szakasz – nem visszaesés – következik. Csökken ugyan az utazósebesség, de ez nem jelent leállást.
– Az életutat sok minden(ki) befolyásolja: önmaga, környezete, a sors véletlene.
– Én határozott vagyok, szeretem kezembe venni sorsom irányítását. Az is természetes, hogy valami vagy valaki utamba kerülhet. Ilyenkor kitérhetek, letérhetek, visszafordulhatok, esetleg más úton vele megyek.
– Tudatos egyéniség.
– Abban igen, hogy mit szeretnék, a hogyan-t megérzésem dönti el.
– S a véletlen?
– Ilyen nincs. Egyre inkább hiszek az isteni vezérlésben. Az teremti meg a harmóniát magamban, ha egyensúlyt találok a lenti (földi) és a fenti (égi) sugallat között.
– Az imént „fülembe akadt” egyik szava: „hazaköltöztünk”. Így, többes számban. Útitárssal?
– Szó szerint. Tengerjáró hajón történt, a Földközi-tenger közepén jártunk. Én egy csoportot vezettem, ő nem volt ennek a tagja. Nem nagy utazó, de akkor ő is ezt az utat választotta. Véletlen? Nem: elrendelés. Egy mellettünk lévő asztalnál vacsorázott. Meghallottam a magyar szót, s felajánlottam a segítségemet idegenvezetőként. Szívesen tettem, ő szívesen fogadta. Az embernek ott kell lennie és akkor, ahol és amikor történni fog vele valami lényeges dolog. Elrendelés… De ez később derül ki.
– Ment a hajó a tengeren, s ki-ki a maga fedélzeti útján.
– Majdnem a kikötőig. Csak egymás keresztnevét tudtuk, telefonszámot sem cseréltünk. Szóval nem csaptak még fel bennünk olyan nagy érzelmi hullámok, mint ahogy a tenger tajtékzott. Figyelmem kilencvennyolc százalékát a munkám kötötte le, de azért közben nem ment el a látásom és a hallásom. Úgy tűnt, hogy végleg elválnak útjaink. Ám a sors! Az elrendelés. A hajó kiállása éppen akkor megcsúszott, nem fogadta a kikötő. Várakozás közben, a nagy tömegben (három-négyezer utassal járnak ezek a hajók) egymás mellé sodródtunk. Megtörtént az „adatcsere”. Ezek után többször felhívott, hosszan beszélgettünk, de nem tudtunk találkozni. Ő Baranya megyei, tehát távol élt, én meg jártam a világot. Ha valaki előtte randit kért tőlem, fellapoztam a naptáramat időpontot keresni: esetleg néhány hét múlva… A modern technika képessé (!) tette vele a meghitt beszélgetéseket. Én nagyon szerettem ezt, mert nem vagyok híve a gyors tempónak. Át kell élni az egymáshoz vezető út minden szakaszának a romantikáját. A végső összetartozásunkat az teremtette meg, hogy amikor nehéz helyzetbe kerültem, és lelki támaszra volt szükségem, ő lényegében még távoliként mellém állt.
– Akik egy úton indulnak, egy célhoz érnek – a közmondás szerint.
– Így teszünk mi is. Mindketten hoztunk áldozatokat egymásért. Ő ideköltözött hozzám Ceglédre, én feladtam budapesti bázisomat.
– A sok hajóút után révbe ért?
– Megértem erre.
– Válaszoljon néhány „úti” szóra. Tévút?
– Volt, de nem éltem meg drámaian, túlléptem rajta. Ha fel tudjuk ismerni, mit tanultunk belőle, a hibásnak vélt döntésekkel is csak nyerhetünk.
– Egérút?
– Nem ítélem el akkor, ha nem jó döntést hoztunk, s ezt választjuk.
– Visszaút?
– Eddig még mindig visszataláltam a jó útra – tanulságok levonásával.
– S egy szólás: Néha a járt út mellett megy az ember.
– Jó értelemben (!) elfogadom. Ez vezethet ugyanis az egyéni út megtalálásához, a világ új ismereteinek a felfedezéséhez. Mint minden édesanya, az enyém is azt szerette volna, ha nem kalandozok, hanem a közelében maradok. Aggódott, féltett. De éppen ő mutatott példát. Bár szerette a szakmáját, mégis engedett a kihívásnak, rizikós kalandra indult, hogy megvalósítsa álmát: magánbölcsődét nyitott.
– Édesapja?
– Szerszámkészítő volt az egykori EVIG-ben. Fantasztikus szakember, jólelkű, ma is sokan így emlékeznek rá. A gyár megszűnése után nem találta a helyét, bár különféle munkákat vállalt. Végül feladta, elmenekült a megváltozott világtól, önként. Nővérem egészen más életet él, mint én. Családanya, három gyönyörű gyermeke van. Látom, tudom: a velük élés is szép élményű kalandok, felfedezések sora.
– Minek ad most zöld utat életében?
– Rövid távra tervezek. Mindig arra fókuszálok száz százalékban, ami van, s ebből kihozni a legtöbbet.
„Utazni csupa gyönyörűség volna…, ha test nélkül utazhatnánk – szabadon csatangolva.” (Andersen) Ez az álom, az álmodozás vágya.
– Érzelmekről, hangulatokról, a földi dolgoktól kissé fölemelő lelkiállapotról álmodom.
– Jelképként felidézek egy gyermekkori élményt. Papírsárkány-eregetés. Szállt föl, egyre följebb, ám lent a kézben tartott zsinór visszafogta.
– Értem. De ez azt is szimbolizálja, hogy a fönt (az álom) és a lent (a valóság) összetartozik. Álmot röptetni viszont muszáj.
– S mi a valóság?
– Ha kéri, konkretizálhatom. Sokan azt mondták, hogy a ceglédi „kikötő” számomra túl szűk, ingerszegény. Nem így van. Nyitott vagyok új kihívásokra, amelyek új, „belső utakra” visznek. Női létem indíttatása… a család.
Koltói Ádám
