– Újságcikk? De rólam már sokat megírtak!
– Most mást…
– Az jó. De mit?
– Képszerűen mondom: Nem a gyümölcs színe-formája vonz, hanem az íze-zamata. A benső.
– Ez az!
– Akkor válaszoljon a költő, Kosztolányi Dezső kérdésére: „Akarsz-e játszani mindent, mi élet…?”
– Igen!
– Játszani abban az értelemben, ahogyan a zenész játszik a zongorán, a színész játszik Hamletet.
– Na igen!
Így lett játSZÓTÁRSAM a köz-szeretett, 90 éves CICA NÉNI, DR. KISS MIHÁLYNÉ zongora-, szolfézs- és énektanár, korrepetitor. Hallgattam több órán át, amint lélekhangszerén játszott emlékeket, érzéseket, sóhajokat. Improvizálva is…
***
– Hogyan kapta a játékos Cica nevet?
– Anyukám húga még hajadon volt, amikor megszülettem 1932-ben. Ő tologatott a babakocsival, s mondta anyukámnak: „Ez a kislány mindig úgy nyalja a száját, mint egy kiscica”. Így lettem Cica. De amikor tánciskolába jártam, a fiúk elneveztek Vadmacskának, mert „elkarmoltam” bizalmas közeledésüket. Béres Karcsi iskolatársam volt Békéstarhoson, ő is Cicának szólított, de amikor igazgató lett a zeneiskolában, majd engem felkért helyettesnek (1972-ben), már nem „cicukámozhatott”, nála Etuka vagyok. Mindenki Cica néninek nevez, Szeghalmon is, ahol születtem. Nem is szoktam a „rendes” névnapomat megtartani, az Etelka messze áll tőlem. A tanítványaimnak a Cica néni, Cica mama megszólítás nyugalmat ad, hisz’ akit így hívnak, attól nem kell félni, ő kedves, barátságos, játékos ember. Így is van.
– Mindig csinosan jelenik meg. Most is. Találó magára ez a szó: nett.
– Úgy érzem jól magam, ha nemcsak belül van rend és harmónia, hanem kívül is. A jó ízlésű anyukám nevelt erre. A főiskolán volt egy sötétkék ruhám, s hogy ne mindig ugyanúgy jelenjek meg benne, más-más illő masnit, gallért, övet vettem fel hozzá. Így volt, igen.
– A csinos lányok flörtölnek…
– Hát hogyne! Én is cicáztam (!) eleget. Keringett is sok fiú körülöttem. De engem nem lehetett simogatni. Tudja, a Vadmacska…
– A külcsínnel harmonizál a belbecs: a szívet megérintő, megnyerő, finom derű.
– A gyermekkoromból fakad, a jó kedélyű családomból. Apukám mondta, hogy soha nem szabad elkeseredni, vidámnak kell lenni, így dolgozni és segíteni másoknak. Megjelent róla egy karikatúra valamelyik lapban, ezzel a szöveggel: „Záborszky? Az ingét is leveti neked, ha kéred”. A bajon felülemelkedő humorra mondok egy példát. A háború alatt már nagyobbacska lány voltam, ruhaanyagot kellett beszerezni stafírungra. Csak „cserekereskedelemmel” lehetett: szalonnáért, kolbászért. De apukámnak meg egy nadrág szükségeltetett. Én megriadtam: Jaj, mi lesz a stafírungommal?! Erre ő nevetve válaszolt: Ha elmúlik a háború, visszavagdaljuk a ruhadarabot. Magamról is mesélek egy humoros történetet. Egyik külföldi utazásunk során a vámos soknak találta az élelmiszert az autó csomagtartójában. – Minek ennyi kolbász? – Tudja, magyarok vagyunk, szeretünk enni. – És ez itt? – Az nem kolbász, hanem szalámi. Elfogadta az „érvet”, s máris mentünk tovább. Így volt, igen. (Meg úgy is, hogy Cica néni humorát példázzam hallomásos sztorival. Kerékpárral haladt este, lámpája nem világított. Megállították a rendőrök. Ártatlan arccal kérdezte tőlük: Tényleg nem világít? Akkor elromlott. Csinálják meg! K.Á.) Művészcsaládból származom, amelyben apukám lámpás volt, az ő derűfényét követem. A hagyomány, tudja, az fontos. Nézzen oda, a falon a család nemesi címere, illetve másolata. IV. Béla idejéből való. Nem szoktam ezzel dicsekedni.
– Aki derűs, az békés. Nem szokott békétlenkedni?
– Dehogynem. Nagyon hirtelen lobbanok. De ez csak pillanatnyi, s már túl is vagyok az indulatos állapoton. Nem szoktam utána haragudni, duzzogni, hanem újra mosolyogni. Soha nem alszom el haraggal, és békés lélekkel ébredek. Arra tanított apukám, hogy előbb magunkban keressük a hibát, s lehet, hogy az a másik nem is úgy gondolta. „Te ilyen vagy, ő olyan. El kell fogadnunk egymást.” Így volt, igen.
– A derűre soha nem jön ború?
– Jön, persze. Olyankor leülök a zongorához. A zene megment, mint a friss forrásvíz a szenvedő sivatagi szomjúzót. A zene fölemel, „égi áldás, hogy a szív el ne hervadjon” – idézek egy zenerajongót. S végtelen boldogságot ad a nagyszerű és tehetséges családom: Tamás fiam jazz-zongoraművész, unokám Dániel, ő mérnök; Gabriella lányom zongoratanár, unokáim: Krisztina, aki színművésznő és kulturális menedzser, Szilvia a Zeneakadémia tanárképzőjének harmadéves hallgatója hegedű tanszakon és műkorcsolyaedző. Meg-megújuló örömet ad az ügyes tanítványok olyan szoros ölelése, hogy mozdulni sem tudok.
– A szerelmi ölelés is boldogította?
– Természetesen. Fontos a szerelem, nagyon is. Halálosan szerelmes lettem András Tiborba, harmadéves főiskolás koromban hozzá is mentem feleségül. (Bár még éretlen voltam a házasságra.) Ő szintén zenei tehetség, fuvolaművész. Hamarosan, 1954-ben megszületett Tamás fiunk. Jött 1956. Tibor külföldre távozott, hiába hívott, én maradtam a gyerekkel. A válást előre megbeszéltük. Németországban, Marl városában él, 95 éves. Elismert művész, több lemeze is megjelent. Barátságban vagyunk, járt is itt nálam a feleségével. Így volt, igen.
– S a „megváltó” sorsforduló: az újabb házasság?
– Miskával, a későbbi főállatorvossal, dr. Kiss Mihállyal. De előtte a szeghalmi gimnáziumban Dani, a leendő híres szemészprofesszor, dr. Vörösmarty Dániel udvarolt nekem. Igazi plátói szerelem fűzött össze minket, s olyan szép pár voltunk, hogy a mi táncunkat figyelte mindenki a bálteremben. De ő Debrecenbe, én Budapestre kerültem. Amikor megkaptam a Tibortól való válásom hivatalos papírjait, tánclépésben mentem a pesti Körúton. Isten jótevő „praktikájának” köszönhetően összetalálkoztam Miskával. Arra kért, szerezzek neki két jegyet az Operába. (Soha nem járt oda…) Napok múlva felhívott: „Egyedül voltam, én veled szerettem volna menni.” Fél évig kerülgettük egymást, ment a játék, végül beleszerettem.
– Hogyan kerültek Ceglédre?
– Még nem házasként. Miska itt kapott állást, én is ebben reménykedtem. Megérkeztünk egy délelőtt, hintó várt az állomáson, végigkocsikáztunk a gyönyörű Rákóczi úton, s azonnal megragadott a város. Becsöngettem a zeneiskolába, Pipi néni kiszólt a portáról: „Kislányom, ilyenkor még nincs tanítás”. Vékonyka leány voltam, tanulónak nézett. „De én tanítani szeretnék!” – ágaskodtam. Bácskai József igazgató fogadott, és már 1960. szeptember 1-től 47 évig tanítottam ott, 23 évig (1972-1995) igazgatóhelyettes voltam. Erről a kinevezésről a férjem – ugyanis 1960-ban összeházasodtunk – hallani sem akart. („Mindig távol leszel!”, féltékeny természetű volt.) Csak egy ideig tudtam titkolni, egy újságcikk a nevemmel „elárult”. Az iskola volt a második otthonom. Szerettem a tanítványokat és a kollégákat, ők is engem. Sok zenei élménnyel gazdagodtam belföldön és külföldön. A Cifrakertben laktunk. A sárban gumicsizmát húztam, Miska lovas kocsival hozott be a városba, s megtanultam motorozni is. A beköltözésünk után még sok minden hiányzott a házban, kéne ez is, kéne az is, de eszembe jutott apukám története, ezt mondta: „Kilencen voltunk testvérek, az öt fiúnak egyetlen ünnepi cipője. Ezt hordtuk közösen. Akinek kicsi volt, behúzta az ujjait, akinek nagy, kitömte a lábbelit papírral.” Így volt, igen. De az Isten mindig megsegít.
– Ezért ilyen derűlátó?
– Igen. Minden pillanatban érzem Isten vezérlését. Apukám családi ága katolikus (ő maga kántor is volt), anyukám református, így én mindkét templomba jártam. Lehet, hogy kinevet, de elmondom: Azért is hálás vagyok Istennek – és ezt hangosan ki is mondom az utcán – , ha találok egy szabad parkolóhelyet a városban. Innen Ceglédről azért utaztam fel Pestre a Bazilikába, mert ott van a férjem urnában eltemetve, ott lesz az én helyem is. Majdnem oda is kerültem 2021. december 1-én.
– Mi történt?
– Nagy baleset. Fűvel benőtt mélyedésbe léptem a temetőben, elbuktam, arccal egy sírkőnek estem. Eltört az orrom, az állam, a két állkapcsom, több fogam… Ömlött a vér az arcomon, letöröltem, s a riadt segítők megdöbbenésére haza akartam menni. De aztán… mentő, ceglédi kórház, budapesti klinika, műtétek. És most nézzen rám! Ugye semmi nem látszik az arcomon, pedig attól rettegtem, hogy groteszk képű leszek. Mondja, mi ez, ha nem a Jóisten áldása? Ha pár centivel följebb ütöm be a fejem, a homlokomon… Egészséges vagyok, a kis növendékek mellett tanítok a Patós Irma Művészeti Iskolában is. S nézze, most érkezett a megújított jogosítványom!
– Öregség bölcsesség – a közmondás szerint.
– Ez akkor igaz, ha az ember nem panaszkodik a sok idő elmúlása miatt, hanem örül, hogy az Isten ilyen hosszú életet ad. A kertészek csodálkoztak, amikor olyan fák és bokrok ültetésére kértem őket, amelyek több év múlva erednek meg. S hiszem azt, hogy a földi élet után van létezés.
***
Beszélgetésünk után végigkísért a lakásban. A falakon, vitrinekben, polcokon rengeteg fénykép: szívszerettei az ősöktől az unokákig. A tehetség, a siker és a mosoly panteonja. „Ők boldogítanak, itt vannak velem, ezért soha nem vagyok egyedül a házban. Este az ő tekintetüket figyelem az ágyból. Ha nem tudok elaludni, kimegyek a zeneszobába.” Odavezetett. Azonnal leült a zongorához. Úgy tűnt, nem a hangszerből, hanem az ujjaiból, testének minden porcikájából szólaltak meg a Schumann és Brahms-futamok. Újra, erősebben áradt elő bennem az elmúlt órák hangulatából a megírhatatlanság sejtése, „hiszen a zene éppen a szóval kimondhatatlan dolgok kifejezésére való”. (Debussy) Az udvaron lámpavilágot gyújtott. Az üde kert zöld koszorú. A magas fák csúcsán csillagok tekingettek. Cica néni elé álltam találkozásunk ihlette kérdéssel: – Mondja, hol van az emberben a lélek? A mellkasára tette a kezét: – Talán… a szívben.
Őbenne, teljes testében. Sőt, aki 90 évesen is azt mondja, „Anyukám” és „Apukám”, az gyermeki lélek. S a lélek halhatatlan.
Koltói Ádám
