Zányi Bongor: Az indiánfiú álma
Egyszer Bagolyszem az indiánfiú elment legeltetni a bölényeket. Amikor hazamenet megszámlálta az állatokat, nem volt meg az összes, ezért a bölény keresésére indult. Kereste mindenhol, de nem találta az elveszett jószágot. Szomorúan indult vissza a csordához és útközben rábukkant egy barlangra. Bement, hátha ott találja az elveszett bölényt. Nagyon sötét volt odabenn, ezért csak tapogatózni tudott és beleesett egy végtelen mély gödörbe.
Amikor földet ért már nem a barlangban találta magát hanem egy számára teljesen idegen, ismeretlen helyen: egy városban. Rémülten felállt és futni kezdett maga sem tudta, hogy hová.
Megbecsülni sem tudta, mennyi ideig futathatott, de egy idő után kimerülten rogyott össze. Alaposabban szemügyre vette a környezetét. Teljesen mást volt mint amit eddig látott a sziklás völgyek, csobogó patakok, harsány zöld fák, bokrok helyett beton rengeteg vette körül, kemény kő burkolatú utak, fák , növények csak elvétve, az állatbőr borítású sátrak helyett, mindenfelé hatalmas embertelen kőépületek.
A friss levegő helyett, itt büdös volt. Az emberek nem lóháton, hanem fémszerkezetekkel közlekedtek, amelyek fekete füstöt okádtak. Az emberek fura ruhákban rohantak, fülükhöz szorítva valamit, beszéltek, de nem tudni kihez, mert egymásra rá sem nézve siettek el egymás mellett. Az arcuk gondterhelt és személytelen volt.
Furcsa és hátborzongató volt a látvány, hisz az ő szemei máshoz voltak szokva. A természet csodáihoz, a nyugalomhoz, az ősi kultúrához, hogy mindennek értelme van, oka és következménye. Itt minden olyan értelmetlennek és össze-visszának tűnt. Nem voltak totemek, vidáman a patakban halat fogó gyerekek, lassan pipázgató, történeteket mesélő öregek, csak egy hatalmas zajos zűrzavar. Bagolyszem ijedten takarta el a arcát és erősen rázni kezdte a fejét.
Amikor kinyitotta szemeit megint a barlang alján feküdt. Feltápászkodott, a feje egy kicsit zsongott, de mászni kezdett a fény felé. Hosszú idő elteltével újra a barlangon kívül találta magát. Megnyugodott, mert ahogy szétnézett, látta hogy rend van, minden a régi, a levegő tiszta a madarak ugyanúgy dalolnak, a musztángok a közelben vágtatnak…
Biztosan elaludt egy kicsit, vagy megütötte a fejét, rossz álom volt… Már nem nyugtalanította az elveszett bölény, visszament a táborba, egyenesen öregapja Hosszú Toll sátrába, aki hatalmas fejdíszében a tűz mellett ült. Elmesélte neki, ami vele történt.
Az öreg nyugodtan pipázott tovább, szeme a semmibe révedt, hosszú idő elteltével lassan, tagoltan csak ennyit mondott: Kerüld el a sápadt arcú embert, a gyökereidet, a kultúrádat pedig sose feledd!
Tauber Martina: Felhő és Én
Egyszer egy szép napon, a padon ülve nyalogatom a fagylaltot, amikor megláttam egy indiánt. Én érdeklődve néztem, majdnem leestem a padról, annyira figyeltem, hogy mit csinál. Érdekes táncával magára vonta a figyelmet, mert mindenki őt nézte.
Nekem nagyon tetszett. Mikor befejezte odamentem hozzá.
– Á, jó napot kívánok! – mondtam mosolygós arccal.
– Viszont kívánom! – ő kicsit szégyenlősen köszönt, de én jó szívvel fogadtam.
– Mi a neved kedvesem? – érdeklődtem, mert azt szerettem volna, ha a barátom lenne.
– Az én becsületes nevem Felhő. A te szép neved mi lehet? Talán Árnyék? Vagy Vízcsepp?
– Nem. Nálunk nem a természetből vannak a nevek, hanem a naptárból.
Az én nevem Martina. Felhő, nagyon szépen táncolsz, igazán tehetséges vagy.
– Nagyon szépen köszönöm. Én akkor szoktam táncolni, amikor bánatom van – felelte kicsit sírósan.
– Miért vagy bánatos?
– Azért, mert a ti országotok más, mint a miénk, pár könnycsepp gördült végig. Felhő arcán.
– Miben más? – már engem is elkapott a rosszkedv, a gyomron egy gombóccá vált.
– Hát szennyezett, szmog van. Nálunk ismeretlen az a szó, hogy autó. Mi nem így élünk.
– Hogy éltek?- kérdeztem.
– Nálatok mindenki rohan, nincs idő egymásra, kevés a szeretet, az egymás iránti tisztelet. Mindenki ideges, keveset mosolyog. Mi odafigyelünk a másikra.
– Igazad van! Nem akarsz nekem mesélni a családodról?
– Ha akarod, bemutatom neked az enyéimet!
– Rendben van! – feleltem. Másnap elmentem Felhő családjához. Szép, virágokkal díszített kerten haladtunk keresztül, olyan volt az egész, mint egy kis, zöld sziget. Már nem akartam rohanni, már nem voltam ideges, a nyugalom járt át. Ebben a békés környezetben az emberek egymásra figyeltek.
A házba belépve az is kiderült, hogy a család nem szokott tévét nézni és számítógépezni sem. Ők az együtt töltött percekben beszélgetnek, játszanak, és jól érzik magukat.
Azt szeretném, ha az én családom is közelebb kerülne a természethez, ezért anyáéknak fogom mondani, menjünk el minden hétvégén kirándulni.
