– Nem fontos a hegyvidékre menni – magyarázza Farkasné Magdi Marika – jobb itt, az Alföldön kezdeni, mert a síkon könnyebben mozog, akinek az életében nincs meg a napi fizikai aktivitás, a járkálás. A tapasztalatszerzésre nagyon jó a Dolina, mert nincs szintkülönbség, a táj kedves minden évszakban, a terep könnyű, a szervezők minden segítséget megadnak a sikerhez. Csak az elhatározás és láb kell a vállalt táv megtételéhez. A teljesítménytúra lényege, hogy meghatározott útvonalon és időre kell a célba érni. A jelentkező választhatja meg a távot is, a szintkülönbséget is. Néhány húsz és harminc kilométeres alkalom után 2012-ben merészet gondoltam, és belevágtam a az ötvenöt kilométeres távba, és ezt egy év múlva megismételtem. Tizenkét óra alatt kell megtenni az utat, én tizenegy óra alatt végeztem. Májusban nagyon szép a nyárelő, nem unalmas a gyaloglás. Figyelnünk kell a kapott térképet és a jeleket is, mert ha az ember társaságban megy és beszélget, túlmehet a jelzésen. Segítenek az ellenőrző pontok is: azt jelentik, hogy jó helyen járok, kínálnak enni- és innivalóval, hogy pótoljuk az elvesztett energiát, hogy jól működjön a „motor”. Ha ezt a hosszúságot választja az ember, és elfárad útközben, néha olyan érzése támad a táj szépsége ellenére, hogy a sivatagban megy, hogy nem volt szerencsés ezt a távolságot választania, elég lett volna egy rövidebb is. Az ellenőrző pontokon lévő önkéntesek (gyakran aktív túrázók) eloszlatják a bizonytalanság érzését, mindig biztatnak: „A nehezén túl vagy.” Segítőkészek a jó érzésű emberek is, sose hagyják ott egymást, s ha látják, hogy nagyon elfáradt valaki, viszik egy darabig nehéz szakaszon a hátizsákját. Segít egy vicces mondat is. Egy fiú azt kérdezte egyszer tőlem: „Mennyit kell Magdi néninek lépni, hogy akkora utat megtegyen, mint én egy lépéssel?” A humor forrása az, hogy százötven centis vagyok, iparkodnom kell, ha lépést akarok tartani egy nálamnál magasabbal. A természet is az ölébe vett bennünket olyankor, amikor lankadtunk: nyáron odaküldött egy pillangót – én még ilyen szép lepkét nem láttam-, egészen fölvidultunk a látványtól. Láthatunk madarakat is – fészkel itt erdei pinty, kuvik, vörösbegy, a löszfalban a gyurgyalag-, tavasszal kikericsek, héricsek tarkállanak – szóval virul és bennünket is éltet a természet. Ha megelőz valaki és megjegyzi, hogy ott a dombon túl nagyon szép lesz, jólesik, és lendít rajtam a szó is, az élmény is.
Egy év alatt 154 kilométert tettem meg a Mátra-túrán, ezért bronz fokozatot kaptam 2013. decemberben. A legizgalmasabb nyáron az éjszakai 15 kilométeres menet volt Gyöngyösről indulva és oda visszatérve. Az út legnagyobb része az erdőn át vezetett. Körülöttünk hatalmas vihar keletkezett, szakadt az eső, villámlott – nagy öröm volt fedett helyre érni. Fantasztikus fizikai élmény volt az egyik Kékes-túra is, mert a korábban leesett havon az olvadás miatt jégkéreg keletkezett, aztán hétvégére porhó lepte be a jeget. Szükségünk volt minden ügyességünkre és erőnkre, hogy baleset nélkül végezzünk. Túramentők segítenek, ha valaki bajba jut, de mindenki vigyáz a mások és saját maga biztonságára. Jó ismerősökké, közösséggé válunk a túrák napjain, ezért is jó ez a sport. Egyszer egy ellenőrző pontnál egy ismeretlen ismerős megérintette a vállamat, és azt mondta: „Győztünk!” Igaza volt, mindig győzünk.
(A kép illusztráció!)
