A római történelem őrzi a nevét. Előkelő asszony volt. Fiai jelentős államférfiak voltak, hős tetteiket jegyzi a történelem. Ám a hírneves fiúkat alig emlegetik, de a róluk elnevezett édesanyjuknak napjainkban is él a története. Az alábbi kiváltképpen.
Egy alkalommal, amikor az asszonyt barátnői meglátogatták, feltűnt nekik, hogy vendéglátójuk irigylést kiváltó gazdagsága mellett egy egyszerű szürke ruhában fogadta őket. Irigységtől fertőzött kíváncsisággal kedves hangon kérdezték a vendéglátó úrnőt.
– Hol vannak ékszereid?
– Ékszereimet szeretnétek látni?
– Igen, a neked legértékesebbeket, legszebbeket, annyian mesélnek róluk.
– Jó. Szívesen, nektek kedves barátnőim. Jó – válaszolta mosolyogva a Gracchusok anyja.
Tapsolt. Szolgálók léptek be. Magához intette az egyiket, fülébe súgott. Fejével bólintva jelezte, hogy érti. Az asszonyok beszélgetni kezdtek, kóstolgatták a feltálalt italt, süteményt. Ízlelték, dicsérték, de egyre izgatottabban várták a az ékszereket arannyal, gyöngyökkel, amelyekről legendák terjedtek a városban.
Nem sokáig kellett várakozni. A szolgáló kopogott, az engedélyre tártra nyitotta az ajtót, és önfeledt gyerekek futottak be az előkelő szobába, senkivel-semmivel nem törődve édesanyjukhoz futottak, nyakát átölelték, arcát csókolták, simogatták haját. Az anya magához ölelte őket, miután megszeretgette gyermekeit, az elképedt vendégei szemébe nézett, rajongó hangon mondta:
– Látjátok, ők az én ékszereim és kincseim!…
Kínos csönd. Zavart mosoly a vendég hölgyek arcán. “Milyen bájosak!” – “Ennyire rajonganak érted?” – ” Veled örülünk.” – Ilyen hangos megjegyzések takarták mélyebbre gondolataikat. Érthetetlenség, valami zavar lelkükben, nekik is vannak gyermekeik, de hogy ők az igazi kincsek, – hogyan nem vették észre szívükben alakult, szívükből született élő gyöngyeiket?
…
Egy alkalommal, amikor az asszonyt barátnői meglátogatták, feltűnt nekik, hogy vendéglátójuk irigylést kiváltó gazdagsága mellett egy egyszerű szürke ruhában fogadta őket. Irigységtől fertőzött kíváncsisággal kedves hangon kérdezték a vendéglátó úrnőt.
– Hol vannak ékszereid?
– Ékszereimet szeretnétek látni?
– Igen, a neked legértékesebbeket, legszebbeket, annyian mesélnek róluk.
– Jó. Szívesen, nektek kedves barátnőim. Jó – válaszolta mosolyogva a Gracchusok anyja.
Tapsolt. Szolgálók léptek be. Magához intette az egyiket, fülébe súgott. Fejével bólintva jelezte, hogy érti. Az asszonyok beszélgetni kezdtek, kóstolgatták a feltálalt italt, süteményt. Ízlelték, dicsérték, de egyre izgatottabban várták a az ékszereket arannyal, gyöngyökkel, amelyekről legendák terjedtek a városban.
Nem sokáig kellett várakozni. A szolgáló kopogott, az engedélyre tártra nyitotta az ajtót, és önfeledt gyerekek futottak be az előkelő szobába, senkivel-semmivel nem törődve édesanyjukhoz futottak, nyakát átölelték, arcát csókolták, simogatták haját. Az anya magához ölelte őket, miután megszeretgette gyermekeit, az elképedt vendégei szemébe nézett, rajongó hangon mondta:
– Látjátok, ők az én ékszereim és kincseim!…
Kínos csönd. Zavart mosoly a vendég hölgyek arcán. “Milyen bájosak!” – “Ennyire rajonganak érted?” – ” Veled örülünk.” – Ilyen hangos megjegyzések takarták mélyebbre gondolataikat. Érthetetlenség, valami zavar lelkükben, nekik is vannak gyermekeik, de hogy ők az igazi kincsek, – hogyan nem vették észre szívükben alakult, szívükből született élő gyöngyeiket?
…
Mennyi ékszer-hirdetést látni napjaink magazinjaiban, tévéreklámokban? A nőt díszítse ékszer, de díszíti a legtermészetesebb, a legbájosabb, a legékesebb, amely gyémánttal, pénzzel nem mérhető?
A GYERMEK, aki karjaival öleli édesanyját és az anya, aki magához szorítja gyermekét: általuk és bennük megtestesült a SZERETET.
Mácz István
A GYERMEK, aki karjaival öleli édesanyját és az anya, aki magához szorítja gyermekét: általuk és bennük megtestesült a SZERETET.
Mácz István
