A Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg a közel 100 oldalas beszélgetés-folyam: A megátalkodott magyar címmel Kocsis Klára interjúkötete, amely szinte összegezése Tóth István fotográfus életművének, aki a múlt héten 93 éves korában hunyt el.
A művész úgy bánik a fénnyel, a beállításokkal és végzi a képszerkesztést, hogy az fekete-fehér fotók mivolta ellenére, szinte az alkotó keze a festményekhez való ecsetet helyettesíti. Nem is tagadja Tóth István, hogy a fotografálásnak köze van a festészethez. Talán ez adja magyarázatát, hogy az idős mester, mikor már leteszi a fényképezőgépet, ecsetet ragad, s oda ül az állvány elé és „úgy is” összegezi sokrétegű, sokféle tapasztalatait.
A művész élete úgy alakult, hogy a fény és az árnyék képeiben következetesen együtt járt; s az életműnek az a nagyszerűsége, hogy manírok és púderezések nélkül vállalja sikerei mellett a kudarcait és tévedéseit is. Ez teszi Tóth István képeit igazán életképekké, mert az embert, az egyszerű parasztembert és művészembert is ugyanazzal a kíváncsisággal cserkészi be és teszi „áldozatait” egy-egy műalkotás témájává, vagy helyesebben szereplőjévé.
Természetesen az olyan recenzens, mint Kocsis Klára, aki szinte hétről-hétre találkozott vele a közös munkahelyen, másabb eszközöket képes felvonultatni a nagy formátumú fotóművész jobb megértéséhez. Különben nem értené az interjú-kötetben azokat a megjegyzéseket a művésztől, amelyek a fotó, mint műalkotás születéséhez vezetnek.
Tóth István abban az időben kezdte pályafutását, amikor Aszmann Ferenc (1907-1988), Haller Frigyes (1898-1954) is megküzdött a fotó egyenjogúsításáért a művészetek csarnokában; Haller pedig olyan tanácsokkal látta el a ceglédi művészjelöltet, hogy abból valóban egy korszakos, több periódusra osztható életmű született.
Szinte megszámlálhatatlan kiállításainak száma, amelyhez az indulás, szinte a ceglédi földindulást jelentette: ez a Bourdeaux-i Nemzetközi Kiállítás képeivel kezdődött. A magyar sors átka azonban őt sem mentette meg a „futtatott művészek” irigy reakciójától, amit legalább olyan profizmussal viselt és reagált le, ahogyan csak az önmaga képességeivel tisztában lévő művészember képes kezelni. Nekem Tóth István életműve nem azért tanulságos, mert nagyon sok díj és elismerés is övezi, hanem főleg amiatt, mert megmaradt – és ezt tudatosan akarta is – humánus embernek. Néha ugyan a politikai szelek oldalba kapták, de tulajdonképpen azokat is jól tudta kezelni. Ami viszont nem kis teljesítmény, mert ennek ellenére képes volt érzékeny, akár finom nüanszokat is használni, s kihasználni tudó művésznek megmaradni.
Vadas Ernő már 1956 márciusában megérezte Tóth István alkotásainak lényegét. „A tagolatlan sík területe – a formák, fények és a mozgás tudatos összekapcsolásával – festői szépségű, de mégis a fotográfia sajátos birodalmába tartozó szép képet alkotott a szerző.” Csak azért nem írtam át Vadas Ernő sorait, mert az iránta való tisztelet kötelez, de nyugodtan használhatnám akár a többes számot is szép képeire vonatkozóan…
A szegény ember lényének szépségét, vagy a cigánysorsok tanulságait azonos szintre emelte a magyar művészek lényegre törő ábrázolásával – és természetesen a saját biografikusan jól komponált életútjával. Megátalkodott magyarnak nevezi magát, de ebben a nagy embertengerben sokkal inkább hiheti az olvasó, hogy Ő egy megátalkodott és keménynek mondható ceglédi. Ami nekem semmiképpen sem negatív értelmű, mert erős elhatározás, akarat nélkül elfolyik, elmaszatolódik az ember és még inkább az életútja.
Voltak számára kísértések, azokból is sokfélék, de sosem botlott meg úgy, hogy az egy igazán nagy ívű alkotói pályát vakútra vitt volna. A művészetének lényegét szinte maga számára is képes volt lecsupaszítva elénk tárni: elsődleges számára a tartalmi mondanivaló volt, a második a formai megmunkálás igénye és a harmadik a technikai tudás. Ami sosem nélkülözte a virtuozitás képességét és készségét; kezében a fényképezőgép nem egy kattogtatni való masina, hanem az alkotó munka eszköze, akárcsak a festőnek az ecset, a szobrásznak meg a kalapács. A Pillanatok, Kortársak és Gyermekkorom emlékei nem kimódolt ciklusok, hanem az alkotásaiból kínálkozó alkalmak összlete. És az nem vonható kétségbe, hogy mindig igyekezett a modellek lélektani rugóit kikutatni, megtalálni a fő személyiségi jegyeket, végső soron a jellemvonásait. Egyszerű, vulgáris kifejezéssel szólva – ezért jók és hitelesek a Tóth István-képek.
Az Örökkévaló úgy formálta életét, hogy két évszázadban is merítkezhet sorsa. Így a cím, melyet oly büszkén – okkal viselt – kiigazításra szorul: „Évszázadok fotóművésze”. Tóth Istvánnak ugyanis szerepe van abban, hogy e viszonylag új művészeti ág, legkiválóbb művelőit már besegíti abba a Panteonba, ahol csak a legkiválóbbaknak – és neki is – van helye.
ESDÉ
