A riportsorozatban olyan embereket mutatunk be, akik nálunk érettségiztek, de talán nem annyira ismertek a ceglédiek számára. Szerencsére rengetegen vannak ilyenek, így kiválasztásuk is csak véletlenszerű lehet. Másodikként Kovács András Donát (érettségi éve: 1990) geográfus-vidékszociológus, a Zanzibár dobosa ült a mikrofon elé.
– Milyen emlékeid vannak a gimnáziumról?
– Számomra fontos muníciót ad szinte mindennap az a négy év. A gimnáziumi évek szervesen beépülnek az ember személyiségfejlődésébe. Nem beszélve arról, hogy szoros baráti kapcsolatok élnek azóta is. Az elmúlt hétvégét is volt gimnáziumi barátokkal töltöttem el. Lehet, hogy szerencsém volt ilyen szempontból. Olyan osztályban jártam, ahol nemcsak az a négy év történt meg, hanem van folytatása. Életre szólóak voltak a gimis évek.
– Ha már ez a riportsorozat címe, én is random módon kerültem be külsősként ebbe az osztályközösségbe. Azt láttam, hogy az osztály jelentős része még mindig szoros baráti kapcsolatot ápol egymással az érettségi után mondhatni évtizedek múltán is.
– Egy 8-10 főből álló kemény mag, mind a mai napig nagyon jó kapcsolatokat ápol (talán egyeseknek ismerős az ÉKT, vagyis az Élő Költők Társasága). Egyébként gyakran felróják, hogy nem járok osztálytalálkozókra, de erre nagyon egyszerű a magyarázat: ezeket az eseményeket szombatra szokták tenni, de én ugye a hétvégén gyakran „dolgozom”, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy a hobbimnak élek.
– A két szó munka és a hobbi többször felmerült már a hivatalos beszélgetésünk előtt is. Akkor a hobbid a zene?
– A hobbim a zene, de azért ez egy professzionális kedvtelés. Azért fogalmaztam így, mert a hobbi szó számomra pozitív üzenetet hordoz, azt jelenti, amit az ember igazán szívből csinál. Ugyanakkor az esetemben a hobbi mögött van egy közel két évtizedes komoly vállalkozás, hiszen a Zanzibár egy 18 éves zenekar, profi működéssel. Úgy gondolom, hogy aki művészettel foglalkozik, akkor lesz boldogabb, ha azt a hobbijának tekinti, nem a munkájának. Persze ez gyakran mégis kemény meló, tehát a muzsikálás és a zenekar működtetése kettős megközelítést igényel folyamatosan.
– A zenélés mellett van egy főállásod, mikor együtt utaztunk reggelente a kecskeméti buszon néha épp tévéfelvételről indultál pár óra alvás után a dolgozni. Hova is?
– A Magyar Tudományos Akadémia Közgazdasági és Regionális Tudományi Kutatóközpontjába, annak alföldi, kecskeméti osztályába. Ebben a kutatócsoportban tevékenykedem több mint 16 éve, tudományos munkatárs, geográfus és szociológus beosztásban. A debreceni egyetem után voltak kitérőim, de ez volt az első „normális” munkahelyem. Előtte volt egy kis katonaság, dolgoztam óceánjáró hajón pincérként, aztán zenekar, de a zenekarral párhuzamosan a tudományos érdeklődés is megmaradt. Úgy alakult, hogy nem tudtam lemondani egyikről sem a másik javára. Ez egy feszültségforrás a hétköznapokban, amúgy meg egy izgalmas, bizsergető szituáció.
– Kell akkor ehhez az életmódhoz egy elnéző főnök is? Bár talán a munkahelyeden nem az a fontos, hogy nyolctól négyig bent legyél, hanem hogy a rád bízott feladatokat határidőre teljesítsed.
– Igen, ez azért nem egy versenyszféra. Maga a kutatói lét is egy kicsit életművészet és hobbi is. Olyan kérdésekkel foglalkozunk, amelyek igazán érdekelnek minket. A kutatókat nem lehet rákényszeríteni, hogy nyolctól négyig gondolkozzanak valamin. Egy kicsit szabadabb munkamorál kell hozzá. Persze határidők ugyanúgy vannak, és a csapatmunka, az egymással történő kommunikáció folyamatos. Azonban ha valaki egy fa tetején szeret elmélkedni, vagy könyvet írni, akkor megteheti, nem kell feltétlenül egy irodában görnyednie. Lehet, hogy valaki a folyóparton (Kecskeméten nincs is J – a szerk.) sétálva jön rá a legnagyobb összefüggésekre.
– Mi a szakterületed illetve mi a kutatási területed földrajzilag?
– Alapvetően környezeti kérdésekkel foglalkozom, fenntarthatósággal, környezeti attitűdökkel és ezeknek a különböző földrajzi és szociológiai aspektusaival. Korábban a doktori dolgozatom címe is: „A környezeti tudatosság fogalomköre és vizsgálata alföldi példákon” volt. Ez egy speciális interdiszciplináris tudományterület. Az elmúlt években főként vidékfejlesztési kérdésekkel foglalkoztam országosan illetve a Visegrádi Négyek szintjén is. Több nemzetközi kutatásunk volt pl. a lengyel, cseh, román, szerb kollégákkal közösen. A nagyobb területre kiterjedő vizsgálatainkat az teszi lehetővé, hogy ez egy hálózatosan működő MTA intézmény. Van a munkánknak egy szárazabb, alkalmazott része is: elemzések, statisztikai megfejtések, javaslatok készítése pl. városi szinten Kecskemét, vagy a megye részére. Jelenleg épp egy interjúzást folytatok a Kiskunsági Nemzeti Parkban és Bácskában, ezt nagyon szeretem. Közel állnak hozzám a természeti, ökológia kérdések, és a mostani kutatásunk során épp a tájhasználatot, a természetvédelem és a mezőgazdaság viszonyát vizsgáljuk. A kutatás kiindulópontja elsősorban elvi síkon mozog, de mi szeretnénk feltárni a problémákat és gyakorlati javaslatokat is megfogalmazunk. Végső soron a társadalmi hasznosság a célunk.
– Hogyan látod, mennyire fontos, hogy az adott településen legyen egy agilis polgármester vagy bárki, aki a fejlesztések mellé áll?
– A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy-egy karizmatikus vezetőn múlik a vidéki települések sorsa. Pl. a tanyás településeken évtizedek óta zajló kutatások azt bizonyítják, hogy ha a vezetők átérzik és értik a helyi problémákat, sok mindent meg tudnak oldani, teljesen függetlenül a politikai dimenzióktól. A tenni akarás a hétköznapi segítségnyújtás a legfontosabb. Ebből a szempontból jó példa Szentkirály, ott az életüket teszik fel a település vezetői a fejlődésért. A szórványtelepüléseken persze nagyon nehéz az élet még ma is. Ma is számos periféria van a vidéki térségekben, és a lakosság sok helyen a mindennapi megélhetésért küzd.
– Gondolom a fő gond a munkahelyek megléte és a megfelelő közlekedés a tanyás települések esetében?
– Pontosan. A külterületeken az is fontos szempont, hogy valaki mennyi idő alatt ér el egy aszfaltozott műutat, az alapvető szolgáltatásokat (oktatás, egészségügy), munkahelyeket. Vannak olyan területek, amelyek légvonalban közel vannak egy városhoz, de a valóságban egy-másfél órába telik beérni a központba. A mai kisvárosok, járásközpontok sajnos nem elég erősek ahhoz, hogy fenntartsák a körülöttük lévő térséget. Elhibázott döntésnek tartom, hogy ennyi település megkapta az utóbbi évtizedekben a városi rangot, hiszen ezek a kisvárosok nem felelnek meg a lakossági elvárásoknak. Sokaknak végül el kell hagyniuk eredeti lakhelyüket a megélhetésük miatt, így aztán egy jelentős lakosságvesztés és elöregedés következett be egyes régiókban. Sajnos ma már sokan úgy fogalmaznak, hogy „az egész ország Budapest vonzáskörzetévé vált”. Ez egy rendkívül egészségtelen településstruktúrát hoz létre, amiből megannyi társadalmi probléma fakad.
– Inkább ingázik az ember nap, mint nap magasabb bérért, mint hogy helyben dolgozna?
– Így van, kénytelen. Kecskemét egyébként a kitüntetett járműipara miatt kedvezőbb helyzetben van, a Mercedes beruházás óta regionális szerepköre és vonzereje jelentősen megerősödött.
– Van egy profi hobbid, ami az életed egy fontos részét jelenti, és már nagykorúvá vált a zenekarotok. Gondolom már a Zanzibár előtt is zenéltél. Mikor kerültél komolyabb kapcsolatba a zenével?
– Ez is a gimnáziumhoz köthető. Itt kezdtem el komolyan foglalkozni a dobolással. Itt kapott meg ennek a szele. Steklács Jancsi volt az első dobtanárom gimis koromban. Annak idején legendás rockbulik voltak itt a klubban. Ez hozzátartozott a diákélethez.
– Volt gimis zenekarotok?
– Igen, az első zenekar részben innen verbuválódott. Dervaderics Boti, Mucska Attila, Zakar Isti, mind gimisek voltak.
– Utána több formációban doboltál?
– A diákzenekarosdi ment az egyetemi évek alatt is, de akkor már mindenki mást csinált, így nem is indult be annyira. Egyszerűen abbamaradtak ezek a zenekarok, és a katonaság is keresztbe tett. Kőkemény thrash metál zenekarként működtünk a 80-as évek legvégétől egészen 1996-ig.
– Milyen neveken futottatok?
– Fear of Silence, Scandal, Sadistic. A legdurvább zenét próbáltuk előadni, amit csak lehet.
– Akkor zömmel mosógép és centrifuga hangok szóltak J
– Így van. Az ének távol állt tőlünk, mindannyian amilyen gyorsan csak tudtunk, zenéltünk a saját hangszereinken. Nagyon jó iskola volt, és sikeres bulikat nyomtunk.
– Ezután következett a Zanzibár?
– Igen, ekkor már mindannyian érettebben zenéltünk, de más-más csapatokban, ez 1999-ben volt. Azóta sok minden történt, bevallom én nem gondoltam akkor, hogy 18 év múlva arról beszélünk, hogy mik történtek ezzel a zenekarral. Itt van az új lemezünk, aranylemez lett az idén, ez óriási visszaigazolás, hogy még mindig szeretik a zenénket.
– Beszélgettünk ez elnéző főnökről, de kell ehhez az életstílushoz egy elnéző család is. Mind a munkád, mind a profi hobbid azért néha időveszteséggel jár a család rovására. Bár reggelente szoktunk találkozni, mikor a gyerekeidet kíséred a suliba.
– Én úgy érzem, helyt tudok állni otthon is. Benedek még ötödikes, nagyon nehéz az iskolatáska, segítek nekik reggelente. Ez a rugalmas időbeosztás teszi lehetővé, hogy sokkal könnyebben tudok ügyet intézni, mint aki fix munkaidőben dolgozik. Persze ez azért probléma is, mert néha azon veszem észre magam, hogy este hat óra van, és még semmit sem haladtam. Délutánonként taxisofőrt játszok, ide-oda kell vinni a gyerekeket. Van egy szétesés ebben, de este megpróbálom behozni magamat.
– Volt, amikor nagyon elcsúsztál határidővel?
– Nem igazán. Azt veszem észre, hogy bárki elcsúszhat, még ha csak egy dologgal kell is foglalkoznia. Ha rá vagyok kényszerülve, egy nap alatt simán el tudok végezni egy háromnapos feladatot.
– Két fiad van, hány évesek a gyerekek?
– Donát 14 éves, ő a gimibe készül jövő ősszel. Benedek pedig 11 éves.
– Feleséged pedagógus, és a zenekar révén találkoztatok, de nem egy koncerten.
– Zsófi a Zanzibár gitárosának, Nagy Gábornak a testvére. Van egy kis családi összefonódás (: Azt mindenképpen szeretném kihangsúlyozni, hogy nálam mindig a család áll a központban.
– Akkor térjünk vissza a zenéhez. A magyar zenekarok egy része Budapesthez köthető, de vannak vidékiek is pl. Pécs-Kispál, Debrecen-Tankcsapda, Dunaújváros-Quimby, Cegléd-Zanzibár. Szerinted, mint vidéki és vidékkel foglalkozó szakember mennyire van nehezebb dolga egy vidéki zenekarnak?
– Jelenleg a sikeresebb zenekarok nagy része vidéki kötődésű, pl akiket felsoroltál, de még lehetne folytatni a sort: Pécs-Halott Pénz, Gyula-Magna Cum Laude, és sokszor még nem is vidéki nagyvárosokról beszélünk, ahonnan elindultak.
– Miért lehetséges ez? Felgyorsult a világ, könnyebb vidékről is feljutni a fővárosba, hiszen Budapesten összpontosul minden, így a zenei élet is.
– Ezekben az előadókban megfogalmazódó tartalmak sokszor színesebbek, érdekesebbek. Azért azt ne felejtsük el, hogy alapvetően vidéki értékrendű ország vagyunk. Csak szeretnénk, ha a nagyvárosi értékrendek dominálnának. Mégiscsak több mint 8 millió ember vidéken él, és a budapestiek nagy részének is vidéki gyökerei vannak. Nem szabad azt gondolni, hogy kizárólag az urbánus életforma a jó, én ezzel nem értek egyet. Ez egy önértékelési probléma, a magyar társadalom válsága részben erre vezethető vissza.
– Már régóta befutott a zenekar. Gondolom, van fellépés, amit nem vállaltok el?
– Igen ma már nem az a lényeg, hogy minden áron elmenjük koncertezni, van egy szint, amit a megrendelőnek biztosítania kell. Szerencsére egy jó brand, csúnyán fogalmazva egy „bevált termék” vagyunk a hazai könnyűzenei piacon.
– Már nagyon régóta együtt zenéltek, milyen gyakran van próbátok?
Hetente egyszer mindenképpen összeülünk, de ilyenkor a zenélés mellett az ötletvihar is ránk tör (: Szezon előtt hosszabb próbák zajlanak, olyankor összeállítjuk az adott év műsorát. A spontán próbákat szeretjük a leginkább, ami ahhoz hasonló, mint amikor az ember lemegy focizni a haverokkal. Ilyenkor, ha belemelegszünk, nagyon sokára lesz vége.
– A doboláson kívül mi a te feladatod a zenekarban?
– A szövegírás és egyes háttérmunkák. A Zanzibár mögötti cég ügyvezetése sok adminisztrációval jár, (koncertszervezés, lemezkiadás, pályázatok). Korábban egyes idegőrlő ügyek a nyakamba szakadtak, de szerencsére ezeket a feladatokat most már megosztjuk.
– Ti is egy kultúraközvetítő közeg vagytok tulajdonképpen. A határon túli magyar fiatalság magyarságtudatának a fenntartásában nagy szerepet játszik a magyar könnyűzene.
– Ez így van, ezért nagyra értékeljük, hogy sokat járunk a határon túlra. Volt olyan évünk, hogy majdnem annyi külföldi koncertünk volt, mint itthoni. Erdélyben legutóbb október 23-án volt fellépésünk, ráadásul nagynevű román zenekarok társaságában léptünk színpadra. Ott éreztük igazán a felelősségét annak, hogy azon az estén mi képviseljük a magyar zenei kultúrát. Ez egy különleges helyzet volt, de szerintem megálltuk a helyünket. (:
– Láthatóan élvezed a dobolást és a koncerteket.
– A legjobb dolog ebben az egészben a színpadi megjelenés. Mindannyian exhibicionisták vagyunk. Amikor a közönség tényleg vevő a műsorunkra az nagy élmény. Próbálunk show-t csinálni, pl. Ritával van egy közös dobszólónk.
– Akkor ő is dobol veled együtt?
– Igen. Én elkezdem egy kis felvezetéssel, ő pedig feljön a szerkóhoz és beül a helyemre. Persze én is folytatom felállva a dobok mögött. Ilyenkor egy kicsit megőrülünk, és a közönséggel együtt örülünk.
Tábori László
