Szikraesőt lövell a kés a köszörűn. Barlangmélyből zúgnak fel a Hammond orgona hangjai. Szívdobbanásra lüktet a vers ritmusa. PALÁSTI GÉZA életének „szentháromsága” ez. Késműves, aki zenész és versíró is. Beszélgetésünk élményében ez az alkotó emberi triász szűkké vált. A mester tudományos ismereteket birtokló és filozofikus hajlamú is. De mint a horizonton felkúszó nap, úgy világosodott meg szerénysége.
A műhelyben „égen-földön” szerszámok. Gazdájuk bemutat néhány mesterfogást. Sír az acél a pörgő kövön, s sziporkákat könnyezik. Utána a zeneszobába kísér a háziúr, leül az orgona elé. Dallamok hulláma kél, sodorja az érzelmeket. A kemény anyag és a lágy lélek meglepő harmóniája után asztalhoz ülünk.
- A fémes munka zsibbasztja az ujjakat, mégis finoman rezdülnek a billentyűkön – csodálkozom.
- Mert alkotóműhelyben dolgozom. Egy míves zsebkés szinte költészet. Lelket adok az anyagnak, általa lelkesülök, s a líra vérárama kering az ujjaimban is.
Előttünk az asztalon kéziratok, s kínálkoznak, essék tehát először róluk szó.
- Spirituális szerepe van a zenének és a költészetnek az életemben. Köteteket és antológiákat olvasok.
- És verseket ír.
- Lelkialkatomból fakad az ihlet. Gyerek voltam, szüleim kiküldtek a kamrába valamiért. Megálltam az udvar közepén, és hosszan néztem az eget. Anyám kijött, meglátott, s kedveskedő szánakozással simogatta meg a fejem: „Jaj, kisfiam…!” Ma is megtalálom a szépséget a felhőjátékban, a fákban, a madarakban. A természet jó, de az ember rosszul bánik vele.
Verseiből idéz, szép orgánummal, pontos ritmikával. „Paradicsomot kapott az ember, / S lám, poklot csinál belőle.” „…erkölcsi erózió, / A világ már csak vízió.”
– A Rákóczi úti fasor a szívem csücske. Alatta ment katonának az apám, s itt jött haza negyvenkilósan a fogságból. Én is erre jártam az állomásra. „Nézz végig az aranyalagúton!” – sóhajtja el egy verssorát. – Szépsége mellett szimbolikája is van. Az állomás ugyan a cél, de egy új út kezdete is. Ilyen az élet… Van egy erdélyi ismerősöm, erdész, aki minden októberben eljön Ceglédre, hogy végigsétáljon a Rákóczi úton. Ő is csodálja az aranyesőt szóró lombokat. Szeretek az erdőben sétálni. A magányban találom meg magamat. Az embernek időnként önmagával is találkoznia kell.
Beszélgetésünk témája „irodalmi kerekasztalra” kerül. Vendéglátóm pontos ismereteket közöl Tóth Árpádról, Szép Ernőről, Kosztolányi Dezsőről.
– Nagyon szeretem Arany Jánost – mondja. – Hatalmas és gyönyörű a szókincse. S ez „csak” egy része a magyar nyelv gazdagságának. A lányom jól beszél angolul, s egyszer kértem, hangulati pontossággal fordítsa le ezt a mondatot: Hórihorgas lakli düllöngél a düllőn – így, két l-lel. Csak próbálgatta… Részt vettem egy versmondói stúdiumon, ahol Montágh Imre ízes, magával ragadó előadását hallgattam a szép beszédről. Egy amerikai tudós mondta az ott dolgozó magyar kollégáinak: Ti azért vagytok ilyen sikeresek, mert a nyelveteken jobban ki lehet fejezni a világot. A nyelv és a gondolkodás ugyanis összefügg. Irodalmi érdeklődésemnek egyik forrása a jóízű beszélgetések élménye. A Felház utca sarkán a kútnál vízért álltak sorba a környékbeliek. Nem siettek, tereferéltek. Jött a Hollós utca felől Patkós Irma művésznő is. Segítettem neki, hazakísértem, beszélgettünk.
Egy családi történet drámája, lírája ma is visszhangzik lelkében. Édesanyja első férjét (ő a második házasságból született) katonaként meglőtték a háborúban. Hadikórházba került, ott halt meg. A vészidő után egyik katonatársa, egy evangélikus pap Ceglédre utazott a családhoz. Kis dobozt hozott. Felnyitották. Benne az elhunyt imakönyve, karikagyűrűje, felesége képe. S egy vattacsomó. „Mi ez?” „Ebben van az utolsó csepp könnye, amelyet ezzel itattam fel” – csuklott el a pap hangja.
Palásti úr néhány versét mondja el. S miért nem olvassák, hallják ezt többen?! – villan bennem a kérdés, majd az ötlet. Szervezzünk számára egy önálló estet a könyvtárban!
Nem leértékelve a költészetet, a nyelvet – sőt! -, idézem a mesternek a francia zeneszerző, Debussy gondolatát: „A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.”
– Igaz lehet. Ha jön egy gondolat, leülök az orgona elé és improvizálok. Pillanatnyi hangoltságom el tudom muzsikálni, de leírni…? A zene beszél, de a beszéd is zenél.
– Hogyan kezdődött?
– A bátyám zongorázott, én kíváncsiskodtam mellette, próbálkoztam. Azt mondták, mocorog valami ebben a gyerekben. Így kerültem én is a zeneiskolába.
Hallom, hallgatom: sokféle stílust kedvel. Régi magyar filmzenéket, amerikai standardokat, operetteket, Bachot, Verdit, Gershwint játszik. Egykoron zongorázott a tiszti klubban, a Kossuth étteremben, a Délibábban. Egészségi állapota miatt ma már csak a maga lelkének zenél.
– Saját szövegeit nem zenésíti meg?
– Az másfajta képesség, nem véletlen, hogy szerzőpárosok vannak. De van néhány saját dalom, s írtam szöveget az Alma együttesnek.
A „szent háromszög” csúcsán nyilván a szakma áll, a késművesség.
– Én is orvos szerettem volna lenni, mint a bátyám – kezdi el a történetét -, kitűnően érettségiztem. De apám szerint orvosból egy is elég a családban. Kijelentette: te fizikai munkás leszel, punktum! Neki az az ember, aki zsákot cipel, ő ugyanis molnár volt. Átmentem a szomszédhoz, Paszterkó József késes-műköszörűshöz, nála tanultam meg a szakmát.
Palásti Géza híres mester lett. Kezei között engedelmessé válik az acél is. Orvosi eszközöket javított, még sebészeknek is. De fő műve a zsebkés. Nem sablon szerint készíti ezeket, mindegyik egyedi darab, „nem jön veled szembe ugyanilyen az utcán”. A nyélhez gyöngyöt, ezüstöt használ, kétszáz éves ébenfát is. Mutatvány következik. Felemel egy újságlapot, éppen csak érinti a kés pengéjével, s az leheletfinomsággal szeli ketté. Ezután ujjai végigsiklanak a pengeélen. „Érezni kell” – mosolyog felszisszenésem láttán.
A hasító élességről jut eszembe: a kés nem mindig bé-kés. Bökő, gyilok, megkéselték, hosszú kések éjszakája, Bicska Maxi… A mester magyarázatot ad a negatív kifejezésekre. A késhez kapcsolódik az a brutális előjáték is, amely megelőzi a marhapörköltet… Ősi létfenntartási eszköz, ezért tartozik a legrégebbi szavaink közé. Bár ősi, de itt az új konkurenciája, a lézerkés. Nyugalomra int a mester: a „klasszikus társunkat” nem szorítja ki a konyhából és a zsebünkből.
Ami kés-ik, nem múlik. Kedvenceim a szólásmondások, néhányat Palásti úr elé bocsátok.
„A legélesebb késen is van csorba.”
– Nincs tökéletes munka, sőt semmi. Ha megnézzük a borotva élét mikroszkóp alatt, egy mikrofűrészt látunk. Hol van ugyanis az ember a tökéletességtől?! Csányi Vilmos etológus előadását hallgattam. Szerinte az evolúció nem más, mint a teremtés folyamatos mechanizmusa, amely még ma sem fejeződött be.
„Ha vendégségbe mész, kést vigyél!”
– Ez volt a szokás, mindenki a sajátjával étkezett. Az se mindegy, kinek hogyan adjuk át a kést. Nyitott tenyéren, nyéllel a másik felé. Ez a bizalom jele.
„Kés, kanál nincs csördülés nélkül.”
– Nem voltak késhegyre menő konfliktusaim. A válást is kulturáltan intéztük el. Pedig érzékeny ember vagyok. Erős az empátiám, amely viszont kétélű adomány.
Ennek megértéséhez életrajzi előzményt kapok. A mesterben huszonhét évi késes szolgálat után újra felébredt a vágy az egészségügy iránt. Elvégezte a szakiskolát esti tagozaton, s gyermekápoló lett a Kazinczy utcai gyermekotthonban. Miután eljött az intézménytől komoly szívproblémái miatt, 2006-ban nyugdíjba került. A gyerekek annyira ragaszkodtak hozzá, hogy hiányát alig tudták elfogadni. Főleg egy tizenkét éves lányka ragaszkodott hozzá. Egyszer – véletlenül (?) – arra járt, amikor ezt a gyereket az apja beültette az autóba. A kislány meglátta őt, arca és keze az ablaküvegre tapadt, azon folytak le a könnyei. Kiemelte, megdajkálta, megkönnyezte. Az empátia tehát fájdalmat is okozhat.
„Egy késsel szelnek kenyeret..”
– Ez a családi összetartozást jelenti. Élettársammal, Évával élek, aki csodás paradicsomkertet varázsolt a kis udvarba. A házasságomból van egy lányom, Zsuzsi. Lakberendező, férje fotóművész, a Játékszín fotósa. (A büszke apa mutatja egyik képét, szép nő, „a lányom”.)
Idézek Palásti Géza egyik verséből. Sorsunkról: „A Zenit és Nadír vége hol? / Meddig e semmibe út, / Partot érünk-e valahol?”
– Bizonytalanságom a létről. Az anyagelvűség nem ad választ az eredetre. Ősbumm? De azt ki „vezényelte”? A természet – mint maga az emberlény – precízen megkomponált rendszer. Hihetetlen intelligencia hozta létre. Ilyen véletlenek sorozata nincs. Így jutunk el valami-valaki Felsőbbrendűhöz. De nem szabad a rációt és a hitet szembeállítani egymással. Mint test és lélek – egy. A humánum teremtett lényege és célja a szeretet. Szeretni az embert, a munkát, a tudást, a művészetet, a természetet. Mozgassa ez a világot! Acélszikráim, zenéim, verseim fohászkodnak: Legyen meg a mindennapi kenyerünk és szeretetünk!
Koltói Ádám
