Dr. Tóth Imre, a Szegedi Tudományegyetem Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszékének nyugalmazott egyetemi adjunktusa 1935-ben született Cegléden. A Mészáros Lőrinc Általános Iskola után a Kossuth Gimnáziumba került, ahol 1953-ban érettségizett. A József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karán szerzett diplomát 1957-ben földrajzból, majd 1967-ben történelemből. A családban elsőként szerzett diplomát. 1963-ban vízföldrajzi témából summa cum laude minősítéssel védte meg egyetemi doktori értekezését. Két munkahelye volt a 42 év alatt, az egyetem földtani, majd később földrajzi tanszéke, illetve 14 hónapon át a helyi szakmunkásképző intézet, ahol diákotthoni nevelőtanárként működött. Feladata igen sokszínű volt, oktatta az ország földrajzát, valamint évtizedeken át a tanulmányi kirándulások és terepgyakorlatok szervezését látta el.
– Imre bácsi, kérem, meséljen a szüleiről, családjáról! (Édesapja Cegléden ismert ember volt…)
80. születésnapomra (1935. június 4.) megleptem családomat, barátaimat egy 51 oldalas „leltár” készítésével. Ez a Születésnapi Hírmondó az alapja jelen beszélgetésnek.
Szüleim a múlt század első évtizedeiben születtek, édesapám korán árva maradt, támogatói a kosárfonó szakmát javasolták neki elsajátítani.
Édesanyám egy sokgyermekes család második gyermeke volt, fiatalon segített a család szűkös megélhetésén, cselédként szolgált egy helyi kereskedőnél. Igen nehéz körülmények között éltek, majd megszülettem én. Van egy idős, nyugdíjas óvónő húgom, az öcsém korán elhunyt.
Jómagam 1966-ban nősültem, szegedi lányt vettem el feleségül. 1968-ban született Tamás fiunk, ő magyar-történelem szakos általános iskolai tanár, álláskereső, kutatómunkát folytat, elhunyt híres emberek adatait rendezi. Eddig hat kiadványt jelentetett meg saját költségen. A kiadványokat múzeumoknak, levéltáraknak, könyvtáraknak adományozta térítésmentesen.
1970-ben született Attila fiunk, autóvillamossági szerelő volt a végzettsége, szabadidejében „elkarikázott” Albániába, más évben Törökországba (vissza is jött!). Ő sajnos 48 éves korában váratlanul elhunyt szívgyengeségben.
Szülővárosom egykori dinnyepiaci óvodájába jártam, majd a közeli római katolikus elemi iskolában (később Mészáros Lőrinc általános iskolában) kezdtem meg tanulmányaimat. 1945 őszén a felső tagozatban Opra Lajos lett az osztályfőnököm. Ekkor és a következő négy évben alapozódott meg a könyvek iránti vonzalmam, amely egyetemi pályafutásomig eltartott, illetve ma is tart.
Az általános iskola hiányos tantestületét néhány tanár a gimnáziumból kisegítette, így például dr. Márkus Artúr és Velkey Imre is tanított bennünket. Kevés olyan osztály volt, mint a miénk, amely az elemi iskolában is tanult latint. 1949 nyarán elvégeztük a nyolcadik osztályt, ekkor – már az államosított iskolában – Opra Lajos hosszas rábeszélése után szüleim hozzájárultak, hogy nehéz anyagi helyzetünk ellenére a Kossuth Lajos Gimnáziumban tanuljak tovább.
– Nehéz történelmi időkben járt a gimnáziumba. Kérem, meséljen tanárairól.
Itt Lénárd Béla volt az osztályfőnökünk, akit szigorú, katonás fellépése miatt nem mindenki kedvelt. Tanáraink közül néhányat itt említek meg: dr. Márkus Artúr, Radványi Nagy József, Piros Kálmán, Újváry Ferenc, dr. Vámosi Nándor, Velkey Imre. Ez utóbbi kedves tanárom óráin – az első padban ültem „szálfa termetem” miatt – olvasgattam a Népsportot. Tanárom azonban csak hetek múlva szólt: „ha kiolvastad, add ide nekem is”. (Ez a példa meghatározó volt egész pedagógusi pályámon.) Vagy Újváry tanár úr nem nézte jó szemmel, hogy nem tudok megbirkózni a tornaterem általam elátkozott hosszú kötelével.
– Hogyan került az egyetemre, s hogyan teltek az egyetemi évei?
1953-ban érettségiztünk. Ekkor újabb rábeszélés következett, most Lénárd Béla javasolta, hogy tanuljak tovább Szegeden, az egyetemen. (Csak halálát követően – a Földrajzi Tanszék történetének írása közben – tudtam meg, hogy ő is itt végzett, ezen a szakon.) Hátra volt azonban még az ifjúsági szervezet abban az időben nélkülözhetetlen ajánlása, amit sikerült „begyűjtenem”. Kiss Lajos titkár – későbbi tanítványom az egyetemen – ajánlásával érkeztem Szegedre, ahol a földrajz-geológia szakpárosításra nyertem felvételt.
Mind a húsz társam utálta a matematikát, és mi mással kezdtük tanulmányainkat, mint matematikával (gömbháromszögtan). Akadt azonban egy fiatal tanársegéd, Rábai Imre, aki igen megértő volt és átsegített bennünket a nehézségeken.
A negyedik félévet követően nyári terepgyakorlatra mentünk Pécsre. Két évfolyamtársammal „önállósítottuk” magunkat, és a tanszékvezető engedélyével önálló kutatómunkát végeztünk a Keleti-Mecsekben. Nekem a hegyvidék forrásai jutottak, itt alapozódott meg a források iránti érdeklődésem. A végén egy dolgozatot nyújtottunk be (én a forrásokról) a Földtani Tanszék neves professzorának. Jól értékelte kezdeményezésünket, míg a többi társunk „megúszta” egy naplóval!
Boldogan vágtunk neki a nyárnak, már III. évesek leszünk néhány hét múlva! Hát … nagyot tévedtünk. Visszatérve, szeptember első napjaiban a dékán bejelentette, hogy „népgazdasági érdekből” megszüntette a miniszter a szegedi geológusképzést. (Évek múlva tudtuk meg, hogy személyi ellentétek álltak a megszüntetés mögött.)
Mi lettünk a szenvedő alanyai egy „személyi harcnak”. Felajánlották – az akkor már 21 fős évfolyamnak –, hogy menjünk „át” a fővárosba és legyünk állatorvosok (!), mert a népgazdaságnak most éppen állatorvosokra van sürgősen szüksége.
A jóságos dékán 30 nap elteltével javasolta, hogy vegyünk fel egy új szakot (mivel egységesen elutasítottuk, hogy Budapesten az állatorvosi főiskolán folytassuk felsőfokú tanulmányainkat). Így felvettük a történelmet mint kiegészítő szakot. Ez az átszervezés nem sikerült a legjobban, a 21 fős évfolyamon 5 fő (köztük én is) szerzett történelem szakos diplomát is (évek múlva). 1957 nyarán kézbe vettük a földrajzos diplomát (földrajz tanár és III. évfolyamos történelem szakos egyetemi hallgató).
– Hol kezdett el dolgozni a diploma után?
Elnyertem a Földtani Intézet pályázatát, ahol központi gyakornoki állást kaptam. A Természettudományi Karon hét fő pályázatát fogadták el azzal, hogy egy év után tanársegédi kinevezés várható. Egy év múlva azonban 6 főt – köztük engem is – „lapátra tettek”. Így egyéves tanári diplomával a zsebemben munkanélküli lettem!
Szeptember közepén egy helyi szakmunkásképző iskola kollégiumában nevelőtanári állást kaptam. A 60 fős „tantestületből” ketten voltunk diplomások, igaz, az igazgatónak volt egy – levelező tagozaton szerzett – tanítói oklevele. 30 tanuló mindennapi gondja szakadt a nyakamba, amit – különösen az elején – nehezen sikerült megszoknom.
Közben elvégeztem a mozigépész tanfolyamot, megszerveztem az iskolai sportkör természetjáró szakosztályát. Az esti vetítések, valamint a kéthetenkénti szabadnap országjárással telt el. Olyan délalföldi tanulókkal, akik addig még a megyéjüket sem hagyták el 14-15 éves korukig. Az utóbbi hetekben is felkeresett egy „traktoros” tanítvány és sajnálkozva mondta, hogy azóta sem járt a Dunakanyarban!
15 hónappal az „otthonba” érkezésem után ismét „léptem”. Megpályáztam az egyetem Földrajzi Tanszékén meghirdetett tanársegédi állást, amelyet elnyertem. Mint kezdő tanár, szinte mindent oktattam, de elsősorban az ország földrajzát, amit az európai hírű professzornál, Prinz Gyulánál hallgattam néhány évvel korábban. Feladatkörömbe tartozott a nyári terepgyakorlatok szervezése, később a testvéregyetemekkel (Odessza, Leningrád) a cseregyakorlatok vezetése is. 1963-ban védtem meg egyetemi doktori disszertációmat vízföldrajzi témából.
– Szinte leírhatatlan az a sokrétű tevékenység, amivel foglalkozott: természetjárás, tájékozódási futás, túrázás (OKT)… Kérem meséljen ezekről is!
1958 februárjában megalakítottuk a Csongrád megyei Természetbarát Szövetség nevű civilszervezetet, ennek elnökeként munkálkodtam évtizedeken át. Még 1952-ben, Cegléden léptem be a Magyar Természetbarát Szövetség tagjai sorába, a Kaczur Pál vezette Ceglédi Vasutas SE keretei között. Botka Ferenc, a Gimnázium fiatal tanára által a Putrisarki erdőben rendezett éjszakai tájékozódási versenyen indultam először, amelyet 55 éven át folytattam szegedi színekben.
Nagy érdeklődéssel hallottam – már Szegeden – az Országos Kék Túráról. Elhatároztam, hogy megpróbálom! Végül, az akkori kiírás szerinti 881,9 km távot + 23 920 méter szintet (háromszor a Mount Everest!) a Dél-Alföldön először – elsőként – jártam végig. (Igaz, hétvégeken sokat lógtam, mert vártak a hegyek, a dombok.)
A délalföldi természetbarátokat az Országos Kék Túrára irányítandó, megalapítottuk a „Dorogtól Nógrádig” elnevezésű jelvényszerző túramozgalmat. (Ez a Pilist, a Budai-hegyvidéket, a Visegrádi-hegységet és a Börzsönyt öleli fel. Napjainkig mintegy 2000 alföldi túrázó ismerkedett meg a fehér alapon kék sáv jelzésű turistaúttal.)
Dr. Láng Sándor – későbbi „főnököm” – (még budapesti professzor korában) tanítványaival feldolgozta a Börzsöny és a Mátra természetes forrásait a múlt század ’50-es évei elején. Innen jött az ötlet, hogy vajon mi lehet 40 évvel később, a korábbi felmérés után a forrásokkal? Így kezdődött!
Nyaranta általában két hét táborozás keretében a Középhegységben és a csatlakozó dombvidékeken vizsgáltuk a forrásokat (meglepő, de a térképi helyzet többször hamis volt!), mértük a vízmennyiséget, a víz hőfokát, később egy terepi laborral néhány kémiai elem jelenlétét.
A hazai kutatásokról idővel áttértünk a szomszédos országok látogatására. Piszkálta földrajzos létünket Benedek Elek írása, hogy a Maros és az Olt egymáshoz közel ered. Majd olvastuk Orbán Balázsnál, hogy a Maros a Fekete Rezből „fakad”. Ez utóbbiról csak a vízügyesek nem vettek tudomást. No, akkor nézzünk utána…! 1995 júliusában három tanítványommal és csíkszeredai barátunkkal, Ferencz Bandival elindultunk.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület „Gyopár” elnevezésű folyóirata az 1996. évi 3. számában „Földrajzi felfedezés a XXI. század közelében” címmel adott hírt vállalkozásunkról. Vagyis 100 év óta a hamis Maros forrásról tudtak az emberek. A korábban elképzelt Maros forrástól 500 méterrel magasabban valóban ott a Maros forrás, az „igazi”! Kiépítettük (nem merem leírni, hogy ”foglaltuk”, mert még félre magyarázzák), valamint román és magyar nyelvű táblával láttuk el (amit elloptak!).
– Különösen kedves az Ön számára Kárpátalja, a Tisza forrásai. A gimnázium tantestületének is vezetett egy túrát ezen a vidéken a 2005-ben.
1998 júliusában meglátogattuk Szeged kárpátaljai testvérvárosát, Rahót. (1939 óta van testvérvárosi kapcsolat a két település között.) Meglátogatva a Fekete-Tisza forrását, megfogadtuk, hogy ide hamarosan visszatérünk (romos állapotban volt a több évtizedes forrásfal).
2004-ben kárpátaljai látogatásunk eredményeként – saját erőből – kiadtuk a „Kárpátalja, a Rahói járás honismereti olvasókönyve” c. összeállítást térképekkel, színes fotókkal. Arra gondoltunk, hogy Kárpátalja járásai követik majd példánkat, de sajnos, másfél évtizede senki sem vállalkozott hasonló füzet kiadására. 1250 példányban, magyar nyelven jelentettük meg a füzetet a szegedi nagy árvíz (1879) 125. évfordulójára. Ukrán nyelvű összefoglalóra is „tellett”, bár az egyik járási főnök megjegyezte, hogy miért nem ukrán nyelven jelent meg az egész? (Diplomatikus válasz: mert egy kopeket sem adtak a megjelentetéshez.)
2005 júliusában a ceglédi Alma Mater tantestülete – vezetésemmel – ellátogatott a Keleti-Kárpátokba, a Fekete-Tisza forrásvidékére, a Tatárhágóra, a nagyobb városok közül Ungvárra, Beregszászra és Husztra.
1999 nyarán azzal a célkitűzéssel indultunk (5 fő) Kárpátaljára, hogy felkutatjuk a Fehér-Tisza forrásának feltételezett helyét. Jellemző, hogy még az 1993-ban kiadott ukrán térkép sem jelölte a Fehér-Tisza forrását.
Borzasztó időjárási viszonyok között, 1999. augusztus 4-én délben ott álltunk a Fehér-Tisza általunk „felfedezett” forrásánál. (Társaim akkor Buday Tamás, Gruber László, Kanizsay Zsolt, valamint Novák Kovács Zsolt voltak.)
A következő évben ukrán-magyar nyelvű emléktáblát helyeztünk el a forrás sziklafalán, amelyet egy éven belül – ismeretlen személyek – elloptak! (Azóta Popovics Péter rahói túravezető pótolta a táblát.)
Mérésekkel, térképmunkával bizonyítottuk, hogy a magyar, sőt az ukrán vízügyesek által lebecsült Fehér-Tisza, vízmennyiségét és mellékpatakjai hosszát tekintve felülmúlja a Fekete-Tiszát.
Ukrajna magyarországi nagykövete egyszer megkérdezte tőlem (magyarul, tehát nem lehetett rosszul érteni): „miért van az, hogy a szegedi geográfusok jönnek a Tiszák forrásvidékére, amikor a kijevi, lembergi és ungvári szakmabeliek nem jönnek?” Határozott válaszunk az volt, hogy „aki a Tisza partján tanult, itt töltött öt évet, az megtanulja tisztelni a folyót”.
– A GEO-ENVIRON Környezetvédő Egyesület vezetője. Mikor és milyen céllal hozták létre ezt az egyesületet?
Az akkor már hat éve működő civilszervezetnek nem sikerült felvenni a József Attila Tudományegyetem Környezetvédő Egyesülete nevet. Ezért 1998-ban – bár távol álljon tőlünk az anglománia – az angol „környezet” nevet választottuk, így jegyezték be a bíróságon a GEO-ENVIRON Környezetvédő Egyesületet.
– Hogy került kapcsolatba a kerékpáros turizmussal?
Szeged 17 testvérvárosa közül hárommal (Rahóval, Temesvárral és Szabadkával) tartjuk a kapcsolatot. Egyesületünk kiadott egy kerékpáros „útikalauzt” a Szeged és Temesvár közötti látnivalókról román és magyar nyelven. Szabadkával kapcsolatban is megtettük ugyanezt.
2013-ban jelent meg a Kárpátaljáról írotthoz hasonló terjedelemben és színes fényképekkel a „Két keréken Szegedtől Titelig” c. kiadványunk. (Titel a Tisza dunai torkolatánál található.) Így tettünk eleget „A forrásoktól a torkolatig” elnevezésű programunknak.
– A tájékozódási sport érdekében kifejtett tevékenységéért számos elismerésben részesült. Aktív tájékozódási versenyzőként Kelet-Magyarország éjszakai egyéni bajnoka volt, 72 éves korában pedig korosztályában 3. lett a Mátrában rendezett országos bajnokságon. Beszéljen róla!
1970-ben– a korábbi hasonló sporttevékenységből – új sportág nőtt ki hazánkban, legalábbis nevében, bár értelmetlen tükörfordítás (Orientierungslauf): tájékozódási futás. Itt, Csongrád megyében is megalapítottuk az „újszövetséget”, amelynek – a folytonosság biztosítása érdekében – vezetője lettem. Az új civilszervezet eleinte még kapott valamennyi alamizsnát, később már azt sem. A vezetők közül többen hátat fordítottak ebben az ellehetetlenedett helyzetben.
Szerveztünk versenyeket, bajnokságokat, de a legfontosabb az utánpótlás bekapcsolása volt a sportba. A sportág megyei fennállásának 50. évfordulóján 230 versenyző méltatta az öt évtized folyamán lezajlott eseményeket. Díszes, fotókkal teli könyvet adtunk ki – saját erőből – az 50 év eseményeiről. Hasonló kiadvány még országosan sem született!
Jó magyar módra azonban hamarosan bekövetkezett a bomlasztás: a tanítványok tanítványai 2013-ban puccsal leváltották az elnökséget. A leváltás indoka: „öreg a vezetőség”! Arról nem esett szó a közgyűlésen, hogy 3 kormánykitüntetés, megszámlálhatatlan mennyiségű szakmai díjazás volt az elmúlt 55 év folyamán. Most már néhány évvel a puccs után tudjuk, hogy az igazi ok az volt, hogy a félmillió forintértékű felszerelés kellett egyeseknek.
Talán még annyit, hogy ezért az önkéntes társadalmi munkáért nem járt fizetés! A sportág megyei irányítása elrabolta minden szabadidőmet, sőt még a már említett Purtisarki erdei versenyt követően többször indultam is versenyeken. Így 1962-ben megnyertem a Karancs–Medves-hegységben a tájegységi éjszakai bajnokságot, és utánam következtek a tanítványaim! (Sajnos, ketten már eltávoztak közülük.) A Mátrában elért országos bajnoksági bronzérem már 72 éves koromban született. Ez volt a vége, jöjjenek most már a fiatalok!
– 2015-ben, 80. születésnapján a Magyar Földrajzi Társaság Pro Geographia oklevéllel tüntette ki, 2017-ben gyémántdiplomát kapott… Visszatekintve az életére, mit érez igazán fontosnak, amit mindenképpen így kellett csinálnia. Van-e valami olyan, amit a következő generációknak mindenképpen át kell adni?
Elsősorban földrajz szakos tanár vagyok (voltam). Történelmet csak egy évig tanítottam a szakmunkásoknak. Elismert szolgálati időm 42 év 298 nap! Ennek a nagy számnak elsősorban a szegedi tanárképzésben van a nyitja. Oktatómunkám folyamán 751 nappali tagozatos és 641 levelező hallgató nyert földrajztanári diplomát. Akiktől sok segítséget kaptam, azoknak megköszönöm ezt, akik pedig gátolták munkámat, azoknak ezt azért köszönöm, mert szárnyakat adtak „csak azért is” tevékenységemhez.
Azt sajnálom csak, hogy szüleimnek, valamint Opra Lajosnak, Lénárd Bélának már nem tudom mindezt megköszönni, jelenteni, hogy e l v é g e z t e m!
Ami a Magyar Földrajzi Társaság kitüntetését illeti, előttem azt már 17 tanítványom megkapta (gondoltam, egyszer majd csak rám kerül a sor!).
Most, hogy összegezem életem napjait, belátom, hogy túl sok időt fordítottam a sportra, a természetjárásra és a tájékozódási versenyzésre, de azt is látom, mivel 85. évemben vagyok, hogy csak használt a jó levegő, a természet, az erdő, és mindez hozzájárult idős koromhoz képest kielégítő fizikai állapotomhoz.
– Milyen jelenlegi kötődése Ceglédhez, a gimnáziumhoz…?
Kötődésem Ceglédhez? A gimnázium patinás épülete a Rákóczi úton, az Öreg Diákok Egyesülete, Cegléd Barátainak Köre és a sok ismerős… Húgom a városban él. Szüleim és öcsém a Kálvária-temetőben alusszák örök álmukat.
Köszönöm a beszélgetést.
Volter Etelka
Példamutato életút!