Csendben, lassú lépésekkel, fekete-fehérbe öltözött kisírt szemű nők, komor tekintetű férfiak gyülekeztek. A ravatal előtt néma főhajtással tisztelegtek az elhunyt emléke előtt. Utána megfordulva tétován szétnéztek, ismerősöket kutatva.
Rövid ölelés, kézfogás. Állva várták a szertartás kezdetét. Néha-néha suttogva egy-két szót váltottak. A végső búcsút egyfajta ünnepélyesség hatotta át.
Tekintete a sok-sok koszorúra, virágcsokorra tévedt, amiket a csupasz betonra raktak. Kissé meglepődött, és jobban szétnézett a ravatalozón.
Az alkalminak tűnő építmény fészer jellegű, cső lábakon álló. A padló repedezett beton. Az idősebb gyászolók egy része fapadokon foglalt helyet. Sehol egy díszfa, nyírott bokorsövény, vagy esetleg egy virágágyás. A ravatalozó körül össze-vissza nőtt különböző fák adtak árnyékot. Néhány méterre, szalmagurigák egymásra tornyozva.
Ez egy ceglédi temető ravatalozója. Szeretteink legvégső búcsúhelye.
Emberhez, halotthoz, temetési szertartás megtartásához méltatlan körülmények!
Siralmas… gyászos…!
Kocsis István
