Ungvári Attila aranyérmes lett a taskenti olimpiai kvalifikációs cselgáncs Grand Slam-viadalon. A 81 kilogrammos súlycsoport magyar indulója az első fordulóban erőnyerő volt, majd a német Schamil Dzavbatyrov, az osztrák Wachid Borchasvili, az üzbég Muso Sobirov legyőzésével jutott el a döntőig, amelyben aranyponttal győzte le a tavaly világbajnoki, egy évvel korábban olimpiai bronzérmes osztrák Shamil Borchasvilit. A háromszoros Eb-harmadik Ungvári a négyperces alapidő után a ráadás második percének vége felé lábszárátforgatással harcolta ki a győzelmet úgy, hogy korábban orrvérzés miatt ápolásra szorult. A mostani a harmadik World Tour-győzelme volt.
Nemzeti Sport interjút készített a sportolóval:
– Érezte, hogy sérüléséből visszatérve rögtön aranyérmet nyerhet a taskenti Grand Slam-versenyen?
– Nem, egyáltalán nem. Azt sem tudom, hogyan csináltam meg – mondta lapunknak Ungvári Attila, a taskenti Grand Slam-verseny 81 kg-os súlycsoportjának aranyérmese, aki 1000 olimpiai kvalifikációs ponttal gazdagodott. – Természetesen nem arra gondolok, hogy magán a versenyen azt sem tudtam, mit csinálok, csak úgy indultam Üzbegisztánba, hogy talán egy-két kört megyek. Már egy győztes meccsel elégedett lettem volna, hiszen az év eleji edzőtáborban megsérült a vállam, ami még mostanra sem gyógyult meg teljesen. Azután pedig alighogy elkezdtem edzeni, elkaptam egy vírust, és mire kilábaltam belőle, ledobtam magamról öt kilót. Úgy éreztem, legyengültem, és ezek után kezdtem a felkészülést a versenyre. Az első két küzdelmemen látszott, hogy nincs még „szőnyegbiztonságom”, de a harmadik és a negyedik párharcban már magabiztosabb voltam, meccsről meccsre kerültem egyre jobb formába.
– Mi az, aminek köszönhetően mégis elsőként végzett?
– Mentálisan jól felkészültem. Az egész nap folyamán arra tudtam összpontosítani, ami fontos volt. Aki látott, tudja, a szombatinál azért tudok jobban is dzsúdózni. Hiába éreztem, hogy a karjaim és a lábaim nehezek, nem úgy mozgok, ahogy szeretnék, a fejem tiszta maradt, és arra figyeltem, ne csináljak hülyeséget. Szerintem ez volt a kulcsa a győzelemnek. A harmadik meccsen jó taktikát választottam, tudtam, hogy az üzbég Muso Sobirov nekem ugrik, ellene igyekeztem kicsit húzni az időt és fárasztani, mert gondoltam, hogy a harc elején diktált iramot nem bírja végig. Így is lett, szinte magát dobta meg a végén, én csak egy kicsit rásegítettem.
