– Mire emlékszel vissza legszívesebben?
Sz. A.: – Nagyon szerettem a pinceszínház hangulatát, a rengeteg előadást. A próbafolyamatok izgalmasak voltak, a jelmezeseket élveztem a legjobban. Megtanultunk mozogni, helyezkedni a színpadon, improvizálni. Mindig szerettem nézni a színészek játékát, ahogy megformálták a karaktereket: pl. az Őrölt nők ketrecében nyújtott alakításokat soha nem fogom elfelejteni. Több kedvenc darabom is van, amiben táncolhattam: Megfeszített, Rómeó és Júlia, Csókos asszony és a Tánc Világnapjára készült táncjátékok. Az iskola révén kipróbálhattam magam a Szolnoki Szigligeti Színházban is: a Félőlényben és a Csókos asszonyban. A színpadon állni és látni a nézők reakcióit, hallani a tapsukat, leírhatatlan érzés.
G.A.: – Táncosként minden előadásról tudnék egy-egy maradandó élményt mondani, de ha mégis ki kellene emelnem egyet, akkor az a 2010-es évad lenne, amikor három produkcióval készültünk a Tánc Világnapjára. Három különböző műfaj egy este a színpadon! Kihívás és élmény volt részt venni benne. Szintén ebben az évben, a Romeo és Julia című előadásban megkaptam életem eddigi legnagyobb lehetőséget, amikor a rendező és koreográfus (Andó László, Majláth Árpád) rám osztották a halál szerepét. A tánc nyelvével nagyon nehéz egy ilyen karaktert megformálni.
Színészként több beugrásom volt (Macskabaj, Őrült nők ketrece, Pinokkió). A sok színpadi gyakorlatnak hála, ezt a feladatot is meg tudtam oldani!
– Kikre emlékszel legszívesebben?
Sz. A.: – Nem volt olyan iskolatársam, akivel ne lett volna jó a viszonyom. Sok időt töltöttünk együtt, az órákon, próbákon, iskola után is. Sokukkal még most is tartom a kapcsolatot. Cegléden többször is szerveztünk már magunknak „osztálytalálkozót”. Szívesen emlékszem Ádám Ildikó, Horváth Melinda moderntánc óráira és Világiné Misák Tünde kihívásokkal teli balettóráira. Mindig támogattak és bíztattak minket. Valamint több kiváló táncművész tartott nekünk külön foglalkozást, tánc kurzusokat, amiket az iskola szervezett, ezekre is szívesen emlékezem vissza.
G. A.: – Itt ismertem meg a legjobb barátnőmet, Szép Anitát, akivel most együtt járunk főiskolára, igaz nem ugyanarra a szakra. Ki szeretném emelni mentoromat, Ádám Ildikót, akinek sokat köszönhetek. Mindent megtanított, amit iskolai keretekben lehetett. Remélem, valamikor majd én is ilyen kiváló tanár leszek, mint Ő.
– Mit üzennél a jövő generációjának, mostani növendékeknek?
Sz. A.: – Az első évnyitómon Andó László igazgató úr azt mondta, hogy csak 20% a velünk született tehetség, a többit kemény munkával, kitartással, gyakorlással és alázattal kell megszereznünk. Ez valóban így van, nem volt mindig könnyű kitartani, de megért minden fáradságos percet, hiszem most az MTF hallgatója vagyok, ami mindig is nagy álmom volt. Merjetek Ti is álmodni és küzdeni!
G.A.: – Ne adják fel álmaikat. Lehetnek nehéz napok, de küzdeni kell és rengeteget dolgozni, mert nincsenek lehetetlenek!
