Londonból – Baksa Bernadett fotókiállítása

Nehéz elfogulatlanul írnom Baksa Bernadettről, aki a Kossuth Gimnázium dísztermében november 9-től állította ki fotóit.

Családja kertszomszédunk, édesanyjával sok közös dolgunk volt szalagavatókon,  édesapjával  30 évvel ezelőtti estéken a vasútállomáson futottam össze. Ő Ceglédre haza, én Ceglédről haza. Albertirsára.  A fotós édesanya, Pálinkás Éva tehetségével, szorgalmával túlnőtt a falun és városunkban, de azon túl is meggyökeresedett.  Mindhárom gyermeküket szerencsém volt tanítani a gimnáziumban. A legcsendesebb Bettit zajos siker reményében – megérzés tőlem – vártam haza Angliából, ahol családi mesterségét folytatja: portrét és esküvőt, alkalmakat fotóz, időnként csendéletet is. Ami a legnagyobb öröm: jut ideje a művészi fotográfiára is.

Így vall erről: „Nem vagyok nagyon jó a szavakkal, de nagyjából le tudnám írni az érzéseimet, amikor fotózásról van szó. Négy éve költöztem Londonba, azóta egy nagyon felgyorsult és adrenalin gazdag környezetben vagyok, ami segít kiemelni a kreatív oldalam. Sokat számít anyu munkásságától való távolságom is. Mivel nagyon közeli kapcsolatban vagyunk, egymás munkáját is nagyon befolyásoljuk. Négy évvel ezelőtt, teljesen az alapokról indítottam mindent.

Most kezdem úgy érezni, hogy olyan eszközökkel és emberekkel vagyok körülvéve, amik segítenek kifejezni azt, ahogy látok, megörökíteni, ahogy érzek. Sikerült megtalálnom az egyéni, szuverén hangom. Minden alapot és hitet, hogy idáig eljussak, anyunak köszönhetek. Mellette kaptam erőt ahhoz, hogy higgyek magamban, hogy legyen bátorságom nekiállni, megismerni és szembenézni azzal, hogy én ki is vagyok. Ez az anyag legfőképp az első szárnypróbálgatásaimból áll össze. Leginkább valamilyen érzést szeretnék kiváltani, ha már csak annyi, hogy jól esik rá nézni akkor nekem már elég. Van fotó, amivel egy nagyobb érzelmemet dolgoztam fel, van, ami csak jól esett a szememnek. Minden nap el tudok csodálkozni, milyen gazdag az élet. Érzelmekben, különböző emberekben, formákban, színekben, ízekben, ritmusban. Legegyszerűbben mondva: lenyűgözőnek tartom az életet, a világot, a természetet, az emberiséget és minden egyes expozícióval úgy érzem, hogy magamba szívom. Nincs semmi nagy, művészi hátsó mondandóm. Szeretem, amit látok magam körül és boldoggá tesz megörökíteni.”

Mikor anyja először mutatta a képeket, rögtön tudtam: tanulóinknak ezt látni kell, ez a kétezres évek második évtizedének a hangja. A portrék végletekig eszközszegény, de kifejezésben gazdag mívessége, a barátok, munkatársak, modellek teljes kiemelése a valódi közegükből, egy-egy hanyagul, de mégis jó szemmel odavetett attribútum, a kompozíciók kreativitása tanúskodik arról, hogy a szakmai muníciót egyrészt családi oldalról, másrészt iskolapadból, harmadrészt a világváros szellemi élményeiből merítve megszerezte.  Próbálkozásaival, hogy a város, zsáner, absztrakt és csendélet területére kalandozik, bizonyítja még nem elégedett. Lépni akar e műfajokban is a magasabb minőség felé, nem elégszik meg a szűkebb környezet pozitív jelzéseivel, az egyetemes fotóművészet mestereit tartja szem előtt.  André Kertész, Richard Avedon, a fiatalabb nemzedék alkotói közül Ryan McGinley, vagy a magyar Perlaki Márton a természetesség és a tudatos beállítás finom elegyét hozzák a fotópapírra, mely egyszerre népszerű és minőségi.

A kiállítást Pálinkás Éva és Baán Katalin fotóművész rendezte, az igényes körítés és vendéglátás létrehozásában egész családja részt vett. Példaértékű, ahogy együtt akarják a sikert!

P. Rónai Gábor

(Fotó: Kisfaludi István)