Melyik a szebb szó e kettő közül? A hamarkodó válasz nyilán az, hogy a „gyöngy”. Mert pozitívabb a jelentése. Pedig… Lehet egy másik szempont is: a „disznó légies…, tündéri hullámzás” jellemzi. (Kosztolányi Dezső) Azaz szépen hangzik, tehát ez is szép. Ebből kiderül, hogy a megítélésnek két szempontja, érzete van: a jelentés meg a hangzás. E kettő kapcsolata alapján a „szép – nem szép” szavaknak négy típusa van.
- Mind a hangzás, mind a jelentés kellemes, pozitív: harang, illan, óceán, szellő, viola, búza, fülemüle, dallam.
- Jól hangzik, de nem jelent jót: alamizsna, bamba, csúnya, háború, baleset, dacos.
- A hangzása monoton, de amit felidéz, az tetsző: szeretet, szerelem, lepke, okosak, barátság.
- Kellemetlen a hangzás és a jelentés is: krákog, cafrang, gennyes, krikszkraksz, trotli, trehány, beteges, nyanya.
„Pikáns”, hogy a szép-nél szebb a csúnya hangzása…
Az természetes, hogy a mindennapi beszédben elsősorban a jelentés befolyásol minket. A példaszavak hasonlóan hangzanak, de egyetlen hangban (betűben) eltérnek, s hangulati hatásuk ellentétes lesz: hattyú – fattyú, báj – háj, menny – genny, szűz – bűz, vár – sár, lámpás – csámpás. Ha a jelentést „letakarjuk” e két szóban: béke – béka, melyik hangzik kellemesebben? Talán közismert az a kísérlet, amelyet magyarul nem tudókkal végeztek: szavakat soroltak nekik, s mivel ők nem értették a jelentést, csak a hangzásra figyeltek. S mit választottak a legszebbek közé? Cipőfűző, hajolaj … Valóban jó a ritmusuk és a dallamuk.
A szavaknak lelke van. Titokzatosak. Ha azonosulunk velük, megnyílnak. Béke: az első szótag a robbanás éles fájdalma (a háború), a második az enyhület. (Kosztolányi Dezső értelmezése) Halál: „A hangkép és jelentés tökéletes egybefonódása. A h borzalma, az a-á elnyújtott rémülete …” (Radnóti Miklós) Idegen: „van benne valami húrszerűen pengő.” (Parti Nagy Lajos)
Egy francia folyóirat megkérdezte olvasóit, hogy melyik a tíz legszebb francia szó. Kosztolányi ezt írta erről (Pesti Hírlap, 1933. november 19.): „Olyan, mintha azt kérdeznék tőlünk, hogy melyik a zongora legszebb hangja.” Erre csak játékosan lehet válaszolni, s ő meg is tette, természetesen magyar szavakkal. Íme: láng, gyöngy, anya, ősz, száz, kard, csók, vér, szív, sír.
Azóta népszerű ez a válogatás újságokban, rádióműsorokban. Bemutatok három összeállítást. 1. lant, költő, zeng, balzsam, mosoly, remény, kandalló, fülemüle, pázsit, lomb. 2. csend, csillag, fény, gyöngy, illet, könny, lomb, szelíd, szellő, tündér. 3. prizma, mosoly, pálinka, álom, búgócsiga, rakoncátlan, tündérpor, bazsalikom, szappanbuborék, cimbalom.
A legutóbbi felmérést egy könyvkiadó készítette. Azért érdekes az összeállítás, mert a szavak „versenyeztek”. Íme a rangsor: édesanya, szerelem, szeretet, gyermek, csillag, boldogság, szabadság, haza, szív, anya.
Kiderül ebből az összeállításból is, hogy a szavakat önmagukban – nem mondatban állva – ítélték meg. Ám ha szövegben, szövegösszefüggésben vizsgálódunk, változik az érzelem-hangulati hatás. Íme! A „szép” pozitív, de: „Hazudtál. Szép dolog, mondhatom!” Negatívvá vált. „Borzasztó!” – félelmetes így, de: „Borzasztó kedves volt a doktornő!” Jó érzetű lett.
*
Kedves Olvasók! Ha kedvük támadt e játékhoz, kérem, küldjék el szép szavaikat. Hátha sikerül bemutatni Cegléd győztes „szócsapatát”.
Koltói Ádám
Helyesbítés
„Száz” szónak is…
…egy a – végzete. Mert rossz helyre került. Miattam. Az előző, a 3. számban Gyöngy? Disznó? címmel közölt írásomban felsoroltam Kosztolányi Dezső tíz legszebb szavát. A száz helyett szűz a helyes! A kéziratot javítottam, de elmaradt a mentés. Mentség? Nem. Bocsánat Kosztolányi és Kedves Olvasó!
K.Á.
Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Koltói Ádám nyelvművelő cikkeit, mert olyan fontos területet boncolgatnak, amely sajnos, mára már igencsak háttérbe szorult a rohanó világ, az emberi igénytelenség, sietség miatt. Sokakat nem érdekel már – természetesen vagyunk kivételek is szép számmal -, hogy mi egy-egy szónak a jelentéstartalma, milyen szerepet tölt be nyelvünkben, hogyan került be, milyen forrásból stb. Pedig jó olykor elidőzni egy-egy ilyen kutatásban, már csak a magunk művelésére is. Az emberben igénynek kellene lenni arra, hogy gyarapítsa ismereteit legalább az anyanyelvét illetően. Ma már egyre nagyobb tért hódít az idegen nyelvek ismerete, de sajnos, az a probléma, hogy sokszor még magyarul sem tudnak. Ezzel elérkeztem egy fontos megállapításhoz. Bárcsak tévednék, de úgy veszem észre, manapság nincs igény jó helyesírásra. Koltói tanár úr ezt a témát is érintette az új helyesírási szótár kiadása kapcsán írt cikkében. Bizony, jó lenne, ha az emberek olykor elővennék, mielőtt leírnak valamit. Nekem szívügyem a helyesírás, a fogalmazni tudás, a stilisztika, gyors- és gépírói vénám harcol a mai igénytelenség ellen. Jártamban-keltemben utcán, sajtótermékekben, könyvekben minduntalan ordítanak felém a nyomtatott szavak hibái. Ma már sokan nem ismerik az egybe- és különírás szabályait, a kötőjelek alkalmazási területeit, a szó végi -ú, -ű (pl. áru vs. árú), vagy éppen a szóelemzés utáni írásmódot, netán és-sel kezdik a mondatot – hogy csak néhány példát említsek. Nekem az a meglátásom, hogy érdemes szót emelni az elterjedt rossz szokás ellen, mert zavaró. Talán van, aki észre sem veszi mindezt, de én azok közé tartozom, akiket igenis zavar. Szerintem a helyesírás csak az otthon falain belül lehet magánügy. Ám amint kikerül újságba, közterekre, internetre stb. valakinek az írásmunkája, már nem az. Még hatóságoktól is kapok rosszul megfogalmazott, hibás ügyiratokat. Ezenkívül az is gond, hogy az informatikai közzétételi lehetőségek, valamint a szabad információáramlás sem használnak ennek. Ma már a világhálónak és a szerkesztőségeknek moderátor közreműködését kell kérniük ahhoz, hogy egyes emberek szavait felülbírálják, annyira igénytelen és indulatteljes formában adnak hangot véleményüknek. De még így is hagy maga után kívánnivalót némely közlés. Sokszor érzem azt, hogy szívesen tennék valamit ennek javítása érdekében, de nem tudom, hogyan és hol tehetem ezt meg. Valódi késztetést érzek arra, hogy akár ott az utcán helyben kijavítsak egy cégtáblát, egy hirdetést, de nem teszem, nem tehetem. Nagy szükség mutatkozik tehát az igényes írás- és kifejezésmód javítására. Az emberek elfelejtették – ma már a smile, a rövidített SMS-nyelv, az ún. babanyelv és a szleng beszél helyettük -, mit hogyan helyes írni és mondani. Végül, de nem utolsó sorban megemlíteném, hogy figyelmes lettem az egyik tv-csatornán folyó vitaműsor egy kijelentésére, amely elgondolkodtató volt, jelezve, mennyire komoly a helyzet. Diploma előtt álló kommunikációs szakos (!) hallgató volt példaként megemlítve, aki a ‘lesz’ szót ‘lessz’-nek írta, ráadásul nem is tartotta hibának, amikor felhívták rá a figyelmét. Itt tartunk tehát.
Mindig nagy érdeklődéssel olvasom Koltói Ádám nyelvművelő cikkeit, mert olyan fontos területet boncolgatnak, amely sajnos, mára már igencsak háttérbe szorult a rohanó világ, az emberi igénytelenség, sietség miatt. Sokakat nem érdekel már – természetesen vagyunk kivételek is szép számmal -, hogy mi egy-egy szónak a jelentéstartalma, milyen szerepet tölt be nyelvünkben, hogyan került be, milyen forrásból stb. Pedig jó olykor elidőzni egy-egy ilyen kutatásban, már csak a magunk művelésére is. Az emberben igénynek kellene lenni arra, hogy gyarapítsa ismereteit legalább az anyanyelvét illetően. Ma már egyre nagyobb tért hódít és el is várt az idegen nyelvek ismerete, de sajnos, az a probléma, hogy sokszor még magyarul sem tudnak az emberek. Ezzel elérkeztem egy fontos megállapításhoz. Bárcsak tévednék, de úgy veszem észre, manapság nincs igény jó helyesírásra. Koltói tanár úr ezt a témát is érintette az új helyesírási szótár kiadása kapcsán írt cikkében. Bizony, jó lenne, ha az emberek olykor elővennék, mielőtt leírnak valamit. Nekem szívügyem a helyesírás, a fogalmazni tudás, a stilisztika, gyors- és gépírói vénám harcol a mai igénytelenség ellen. Jártamban-keltemben utcán, sajtótermékekben, könyvekben minduntalan ordítanak felém a nyomtatott szavak hibái. Ma már sokan nem ismerik az egybe- és különírás szabályait, a kötőjelek alkalmazási területeit, a szó végi -ú, -ű (pl. áru vs. árú), vagy éppen a szóelemzés utáni írásmódot, netán és-sel kezdik a mondatot – hogy csak néhány példát említsek. Nekem az a meglátásom, hogy érdemes szót emelni az elterjedt rossz szokás ellen, mert zavaró. Talán van, aki észre sem veszi mindezt, de én azok közé tartozom, akiket igenis zavar. Szerintem a helyesírás csak az otthon falain belül lehet magánügy. Ám amint kikerül újságba, közterekre, internetre stb. valakinek az írásmunkája, már nem az. Még hatóságoktól is kapok rosszul megfogalmazott, hibás ügyiratokat. Ezenkívül az is gond, hogy az informatikai közzétételi lehetőségek, valamint a szabad információ-áramlás sem használnak ennek. Ma már a világhálónak és a szerkesztőségeknek moderátor közreműködését kell kérniük ahhoz, hogy egyes emberek szavait felülbírálják, annyira igénytelen és indulatteljes formában adnak hangot véleményüknek. De még így is hagy maga után kívánnivalót némely közlés. Sokszor érzem azt, hogy szívesen tennék valamit ennek javítása érdekében, de nem tudom, hogyan és hol tehetem ezt meg. Valódi késztetést érzek arra, hogy akár ott az utcán helyben kijavítsak egy cégtáblát, egy hirdetést, de nem teszem, nem tehetem. Nagy szükség mutatkozik tehát az igényes írás- és kifejezésmód javítására. Az emberek elfelejtették – ma már a smile, a rövidített SMS-nyelv, az ún. babanyelv és a szleng beszél helyettük -, mit hogyan helyesen írni és mondani. Végül, de nem utolsó sorban megemlíteném, hogy a minap figyelmes lettem az egyik tv-csatornán folyó vitaműsor egy kijelentésére, amely elgondolkodtató volt, jelezve, mennyire komoly a helyzet. Diploma előtt álló kommunikációs szakos (!) hallgató volt példaként megemlítve, aki a ‘lesz’ szót ‘lessz’-nek írta, ráadásul nem is tartotta hibának, amikor felhívták rá a figyelmét. Itt tartunk tehát.