Nem azonos jelentésű ez a két szó? De igen. Mégis, van különbség közöttük. Hangzásban. Hangulatban. Persze, egyéni (!) ráhangolásban, „belehallásban”. A szavak hangzása lehet olyan, mint a kísérőzene: követi a jelentést vagy annak árnyalatát. (A nyelv zenéje fejezi ki érzéseinket – Kodály Zoltán.) Milyen hatásos a harmónia a tartalom és a dallam közt ezekben a szópárokban: víg-bús, friss-lomha, élet-halál.
A csend? „A fütty s a taps elhallgatott …/ S én ott hagyám a színpadot.” (Petőfi Sándor: Csendes élet) A csend inkább „külső”, hangtalanság, a fül érzékeli.
A csönd? „A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Holdsugára”. (József Attila: Hajnali vers kedvesemnek) „Éjfélre szült az anyám, / hajnalra meghalt…”(Radnóti Miklós: Csöndes sorok lehajtott fejjel) A csönd inkább „belső”, a lélek idilli vagy szorongó állapota. Ismét hangsúlyozom: ez személyes érzet, nem szótári minősítés, a stílushatás eltérően érinthet bennünket. A nyelv tökéletes hangszer, lehet vele improvizálni.
A magam ceglédi csendjeit és csöndjeit jegyeztem föl.
*
Az okmányiroda előtti folyosón várakozunk. Halk szóhullám leng ide-oda az embersoron. Néha kattannak a kijelzőn a számok, számosan számosak vagyunk. (Mennyi szám szögez le minket társadalmi létünk táblájára! Igazolványok, kártyák, kódok, telefonok – s a „Ketteske…” „Bizony számok az emberek” – jelezte már József Attila is.) Ide szokatlan hang közeledik. Gyereksírás. Megszólaltatója a kocsiban vörösödik, miként anyukája csitító zavarában. A férfiak a hajlongó formákat lesik, a nők mosolya a gyereket érinti. Csend lesz. Elűzi a várakozás unalmát, türelmetlenségét. Történik valami. De ez?! Az asszonyka kiveszi a babát, leül a padra és… Ritmikusan rezdül kibújtatott keble, amint bébije lehunyt szemmel szívja magába az élet legízesebb forrását.
Csönd lett.
*
A Kossuth téren több „kiülős” hely van. Ez jó. Emlékem kap szárnyra, mint ahogyan egy madár röppen fel a templomtorony magasába. Nyárestéken, hétvégeken ült ki az utca népe: az asszonyok a kapu elé sámlira, az „emberek” az árokpartra. Pezsgett a fröccs és a beszéd. Én a szavakat kortyoltam szomjasan. Itt zene szól, korsók koccanása adja a ritmust. Egy kerékpáros teker a Kőrösi út felől. A kormányon nagy táska, húzza is balra, meginog és – oldalra bukik. Mögötte már ott egy autó. Felsikít a fék. Az élet pergő filmje hirtelen kimerevül. Az arcok, a poharakat emelő kezek mozdulatlanná dermednek.
Feszes csend.
„Ezt megúszta!” – mintha erre a felszakadó sóhajra mondott volna igent a megkonduló harang.
*
Még maga-tartással lép be az ember az orvosi rendelőbe, bár ideghálójában cipeli a fájdalmat és a szorongást. Körbetekintek, számolok: tizenketten ülnek sorban, szárnyaszegetten, mint az őszi fecskék a drótokon. Sóhajok, lehulló tekintetek, köhintések, nehéz mozdulatok. – Csönd. Ebben – mint a mély vízben – elmerül az ember, s az imént még a talpán álló egyÉN beleúszik az archasonmásító MIndbe. A friss tavaszi szél lendíti be az ajtót? Két lányka libben be. Ahogy’ körberajzolják őket a felnyíló tekintetek, megállapítható, hogy a lányka szóból elhagyandó a -ka szótag. Megszeppenésük csak pár percig tart – riadt rigók -, énekelni kezd egyikőjük telefonja. Először csak halkan sóhajokat suttog, de arcpírja élénkülését szavai is követik. „Tényleg…, te is…, nagyon! …, este?!” Fölemelkednek a fejek. Ez az akaratlanul is hallgatózó csend. Talán mindenki széppé szövi a történetet a múltból visszaidézett szerelmi színeivel. Gyógyír ez a léleknek, enyhíti a testi fájást.
*
Szeretem a madarakat. Szárnyra kap velük a képzeletem. Télen „összebarátkoztam” velük. Cinkék, vörösbegyek, rigók, verebek, galambok. Reggel, amint felkapcsoltam a villanyt, magokat kérő – s tán üdvözlő – dalba kezdtek a kerítésen, az ágakon. Aztán este ismét vártak rám. Majd légies lebbenésükkel szállt el a napvilág.
Egyik reggel… Rám ömlött ránduló kezemből a forró kávé, szemembe döfött a látvány. A fűben véres legyezőként széttárulva galambtollak. Karvaly körözött a tetők között.
Feszengett, feleselt a csend. „Turbékoló galambjaid életét ne dobd oda” ragadozóknak. (Zsolt, 74,19) Szemrevetés? Mert szinte társul szoktattam? Vissza-visszaszállt föléje, a kerítésre a párja. Tényleg szomorú volt. Én meg suttogom neki – tudom, túláradó líraisággal – Apollinaire verssorait: „Hallgasd csak, oly szeliden búg / Nem is tudom, hogy melyik ágon. / Teli dalával minden út / Bármerre járok e világon. // S mit is mondhatnék, lélek ez”. (Madár dalol) Csönd.
Koltói Ádám
