Az idő néha anya, néha mostoha – tartja a mondás. Mert nem mindig jár a kedvünk szerint. Ha siettetjük, vánszorog, ha lassítanánk, elszalad. Ezért tesz szemrehányást Petőfi is. „Te jössz lassan, te vén idő. (…) Mint béna koldús.” / De „Mint fogsz te futni majd, / Ha én nem akarom”. (Az időhöz) Harc ez: a múltat hátralöki a jelen, amelyet elrabol a jövő. Mindannyian „idősek” vagyunk, mert miként suhan az Idő a csillagok között, úgy áramlik sejtjeinkben is.
*
Vérvétel, a labor előtti folyosó. A várakozás ágat hajt, s tépkedjük le róla a leveleket, a perceket. Mintha a sóhajok rebbentenék ide-oda a tekinteteket. Itt még ma vér folyik – sápadozik emiatt egy fiatalember; hidegvér! – mondanám neki, de visszatart a vérmérsékletem. Kismama érkezik, hordozójában gyermeke, aki két hónapos, amint ezt elmondta fénylő hangon minden „jaj de édes!” megjegyzésre. A baba mocorogni, nyöszörögni kezd, az anya kezével és hangjával érinti, gyengéden, nyugtatóan. A kicsi elhallgat, majd gügyög, a mama szól hozzá, – gőgicsélés, válasz, gagyogás, felelet. „Beszélgetnek”. A Teremtés ősi nyelvén. Ez igazi e m b e r i kommunikáció. Szívből szívre. Majd így születik meg a szó jelentése és lelke.
Koppanások, csusszanások törik meg a szemlélő áhítatát. Idős asszony érkezik járókerettel, karját fogja a férje. Megszenvednek minden lépéssel. Számukra most a jövő az újabb talpalatnyi haladás. Lehuppannak. Szinte egyszerre néznek előbb az anyára, majd a gyermekére. Elmosolyodnak. Hirtelen eltűnt innen az Idő.
*
A kórház rámpáján kisfiú szalad lefelé. Kitárt karokkal, mintha szárnyai lennének, s fel akarna szállni. Nagyapja lihegve kocog utána. „Várj! Állj meg!” A fiúcska csak rohan, repül keze, lába és nevetése. Leér. Egy autó balról. Talán a visszahőkölt lélegzetünk torpantotta meg a gyereket. Meg a sofőr, aki lassan jött, s látta az „eseményt”. Egy pillanat! Egy élet? Miként pillanat „műve” a fogantatás és a véglehelet.
*
A Rákóczi út túloldalán egy nő szatyrokat cipel. Talán a piacról tart hazafelé. A múzeum mellett leteszi a málhát, kiegyenesedik, hátralebbenti haját, a reggeli napsugár körberajzolja szép alakját. Majd elindul, a két csomag újra meghajlítja testének ívét, nehezen lépked. Néhány éve még végigszökkent az úton. Erre néz. Arcán árny ül a ráncokban. Az Idő szobrászkodott rajta.
*
A boltból két asszony jön ki, megállnak, beszélgetnek. Ahogy a közelükbe érek, észreveszem, hogy valami megcsillan a földön. Lassítok, lenézek, felfigyelnek rám. Egy tízforintoson pattan a fény. Fölvegyem? Sunyin – mintha a cipőfűzőt igazítanám – felcsippentsem? S aztán? Becsület és hiúság is van a világon! De kinek adjam? Nekik? Be a boltba? Már át is léptem fölötte. Mire visszanéztem – egy pillanat – el is tűnt a fémbatka…
*
Akkor: A lelet behívó parancsa.
Már csak napok: Vakon cikázik a képzelet.
Már csak órák: Zavart bolyként kavarognak az érzelmek.
Már csak percek: Mint dőlt fa hever a test.
Már csak másodpercek: Hideg csend.
A sötét mélybe zuhanás elnyeli a fényt és az időt.
Az időtlenség ideje ez.
(. . .)
Előbb az érzések örvénylő köde.
Majd a test tudata.
Föntről szemfény.
Benne ébred az idő.
*
Pörölünk, cicázunk az Idővel, néha próbálunk kifogni rajta: parókával, sminkkel, plasztikázással, divattal, vitaminokkal, újmódi szokásokkal. Pedig hallgatnunk kéne a bölcs tanácsra: Az idő(nk)höz kell szabni magunkat. Ez viszont nem mond ellent a nagy szellemek intelmeinek: Carpe diem! (Élvezd a jelent, élj az idővel! – Horatius), perc „oly szép vagy, ó, maradj, ne menj!” (Goethe); „Minden órádnak leszakaszd virágát” (Berzsenyi Dániel); „Éld a jelenlét / Percét és óráját” (Kölcsey Ferenc).
Koltói Ádám
