Vártam, s figyeltem őt. Laza léptekkel közeledett, de amint belépett a lakásajtón, mintha kissé „elfélénkült” volna. Az üdvözlő kézfogástól a hosszú beszélgetés végéig többször megjegyezte: Nagy megtiszteltetés számára ez az érdeklődő találkozás. Pedig hát… inkább fordítva. Ő kap nagy tapsot, ha összemegy a színpadon a függöny, miként A fátylam kicsit oldalra billent című könyvének bemutatóin is. (Függönyből varrt fátyol.) Szavainak reflektorfényében rácsodálkoztam: Mennyire összhangzik OZSGYÁNI MIHÁLY színész jellemében a tehetség és a szerénység.
– Milyen hatással volt rád, amikor először „Művész Úrnak” szólítottak?
– Nagyon zavarba ejtő élményt jelentett. Nem hittem magam annak. Hol vagyok én azoktól, akik számomra színművészek?! Nehezen mondtam ki a „színész” szót is, amikor a foglalkozásomat kérdezték.
– S ha a ceglédi utcákon jársz, másként tekintenek rád?
– Előfordul, hogy túlzott tisztelettel üdvözöl néhány régi ismerősöm. Pedig összekötnek bennünket a diákkori barátságok, szerelmek. Én ugyanaz vagyok, aki elment innen. Bár az is igaz, hogy pályakezdésem időszakában láthattak rajtam némi önfényt, de ezt hamar kioltottam. Természetesen vannak kellemes élményeim is a találkozásokról.
– Hogyan oldod fel a túl tekintélytisztelő zavart partnereidben?
– Természetesen viselkedem, nem megjátszásból. (Amikor népszerűségéről esik szó, elhárítóan szabadkozik.) Rám szólt a belső hang is: nem vettek föl a színművészeti főiskolára, a harmadik rostán kiestem. Akkori önszembesítő kérdésem: Tényleg van helyem ezen a pályán?! De 2003-ban végeztem a Nemzeti Színiakadémián, s ahogyan utána jöttek a sikerek, elhittem, hogy valóra vált a gyermekkori álmom.
– „Színház az egész világ…” A színész számára a magánéletben is?
– Mindenki szerepet játszik. A társadalom, a nevelés elvárásokat ír elő arról, hogyan kell viselkednünk. Eddig bennem túl parancsoló volt a megfelelési kényszer. Feltétlen tiszteletadásra nevelt édesanyám. Mindenkinek meg akartam felelni, aki szembejött velem az utcán. Most értem életemnek abba a szakaszába, a teljes felnőtté váláshoz, amikor fontossá vált számomra az önmagamnak való megfelelés, az én-szerep bátrabb vállalása. Ezért talán kicsit karcosabb lettem.
– Amire a filozófus Nietzsche int: Légy azzá, ami vagy!
– Most itt tartok.
– Milyen színésztípus vagy: ösztönös vagy tudatos?
– A pálya elején ösztönből játszottam. Ezért nem is szerettem a próbákat. Néhány éve viszont megtervezettek, kidolgozottak az alakításaim. Így izgalmassá vált a karakterek kialakításának folyamata.
– Mennyire változott meg mára a színész presztízse?
– A képernyőről szinte eltűntek a színészek, amatőröket szerepeltetnek. Castingra mentem, s az adatlapra beírtam, hogy színész. Félrehívott a szerkesztő: Ezt ne írja oda, nem szeretik a profikat. Nagy színésznőnk, Béres Ilona mesélte (együtt játszottunk A pillangók szabadok című darabban): Régen, ha beült a taxiba, a sofőr „Tiszteletem Művésznő!” köszöntéssel fogadta. Nemrégen előttem szállt le a villamosról, mentem utána, s figyeltem, üdvözlik-e. Fel sem ismerték…
– Megtaláltad a színpadi karakteredet?
– Kezdetben a bonviván szerepét osztották rám (magas szépfiú, énekel, táncol…), jöttek az operettek, a zenés darabok. De én mindig prózai színész szerettem volna lenni. Mintha mostanában kezdeném elhagyni a „bonvivánságot”. Örülök a prózai szerepeknek. (A Rózsavölgyi Szalonban Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz, Szakonyi Károly: Örvény)
– Mely színházakban játszottál eddig?
– Sopron, Nemzeti, Thália, Komárom, Kaposvár, Gózon Gyula Kamaraszínház, Eger, Pinceszínház, Dunaújváros, Szeged. Most szabadúszó vagyok. Az állandó társulat a műhelymunka terepe, de én szeretem a „vándorszínészetet”: új szerepek, új kollégák, új inspirációk.
– Izgulsz a színpadon?
– Már csak annyira, amennyire kell, amíg meg nem szólalok. Furcsa: eleinte zavart a közönség jelenléte, mivel inkább „külsőséges” színész voltam, szinte szúrtak a rám szegeződő szemek. Most már „belülről” játszom. Szemérmes vagyok, de a szerep mögé bújva ki tudom fejezni rejtett érzelmeimet. Ha a figura például sír, valójában én sírok felidézett fájdalmam miatt.
– A könyved viszont eléggé kitárulkozónak tűnik.
– Sokszor elmondtam: Ne értsék szó szerint a szöveget! Kitalált és valós, másoktól is ellesett történetszálak összefonódása a regény.
– Mindenkit meglepett, hogy írsz.
– Engem is. De 2016. június 7-én reggel 8-kor kávét főztem, kinéztem az ablakon, s ez a sor jutott eszembe: „Gyönyörű júniusi délután volt”. Ennek a mondatnak a mesélésindító tartalma és zenéje ihletett meg. Nagy lendülettel, folyamatosan dolgoztam. A berobbanó siker nagyon meglepett. Többen megkerestek: színdarabot, filmet is készítenének belőle. (A regény bemutatására később kerülhet sor e lapban. Beszélgetésünkből kiderült: mást – is – „kiolvasok” a műből, mint amire a szerző gondolt.)
– A családban „csörgedezett” valakiben művészi véna?
– Nem. De édesanyám valójában művészi módon szeretett gyermekkoromban. Úgy, hogy szinte csak elképzelni, megalkotni lehet ilyen érzést. Bár történtek szomorú, sebző események is velünk, ő ezeken átölelve átemelt engem.
– „S szeretném, ha szeretnének”… (Ady)
– Igen, mert nagyon vágytam a szeretetre, a támogatásra. Színészi pályám elindulásához szerető segítséget kaptam Mészáros Ágnes tanárnőtől, Süveges Bandiék Club Tv-jétől, a Bem iskolától és Farkasháziné Weisz Zsuzsától.
– A felfokozott szeretetadás és -várás igénye megmaradt benned a nők iránt is?
– Annyira nem.
– Miért…?
– Tapasztalataimmal csillapodott. Mondták annak idején: Téged körül fognak ugrálni a lányok. Nem szeretem a rajongást. Mert nem lehet fokozni, egy idő után már kevés lesz; mert túlságosan lekötelez; mert – Molnár Ferenc szavaival – nem kell a nagyon jó, elég a jó is; mert szükséges az elérhetetlenség hódító tüze. Az Amazonok című darabban mondom (rendezője a szintén ceglédi származású Szarka János, aki nagyon jó barátom, s ő szerkesztette a regényemet is): Kinyitod a nőknek az ajtót, töltesz nekik egy italt, s képzeletben már berendezik a közös lakást. Így változott a női szerep…
– Pályád elején, szépfiús korodban nem szemeltek ki a kolléganők?
– Érdekes módon akkoriban nem. Most sokkal inkább… Úgy látszik, úgy látják: a „kölökkutyaképnél” jobban fest a beérő férfiarc.
– Egyedül élsz?
– Igen. Nincs tartós kapcsolatom. De ha jön, akkor jön. Egyébként erős az egyedüllét-igényem. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy jól kijövök magammal.
– Ha gond, konfliktus kavarog be az életbe…?
– Van egy védekező stratégiám (így írtam meg a könyvet is), a kívül kerülés: ez nem velem történt, mintha egy filmet néznék.
– A Barátok közt tv-sorozat írócsapatában is dolgozol. Magadnak milyen jövőszerepet írnál?
– Nem tudnám megírni. Félek a csalódástól, ha nem (úgy) valósulna meg. Ezért nem volt soha szerepálmom sem.
– „Azt tudjuk, mik vagyunk, de hogy mivé lehetünk, azt nem tudjuk”… (Hamlet)
– Azt tudom, hogy színész akarok maradni. Bár nem gondolom magam írónak, de folytatni szeretném ezt a munkát, mert borzasztóan izgat és szórakoztat. A könyvírás új utat nyitott előttem, új szemléletet adott, amely jó hatással van a színészetemre is. Tény, hogy színészként olyan sok érdeklődést és elismerést nem kaptam, mint a regényemért.
– Tehát most jó szereped a Jelen-Ozsgyáni Mihály-sors?
(Hallgat egy ideig. Feláll a székből, kihúzza magát, s mintha egy nagy monológ vagy egy új regény kulcsmondatát adná elő.)
– Megtaláltam az önmagamhoz vezető úton önmagamat.
Koltói Ádám
