Szládek István 2000-ben érettségizett a Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium levelező tagozatán, az utolsó ilyen osztályok egyikében. Milyen érzés felnőttként újból iskolapadba ülni, miért fontos felnőtt fejjel tanulni? Többek között erről is beszélgettünk.
– Mikor és hogyan került Ceglédre?
Budapest mellett, Nagytarcsán laktam születésemtől fogva. 1987 augusztusában házasodtunk össze feleségemmel. Fiunk még Ceglédre költözésünk előtt született. Feleségem ceglédi, úgy határoztunk, hogy ideköltözünk. 1990 márciusában érkeztünk. Lányom ezután született. Azért határoztunk így, mert sajnos az én szüleim akkor már nem éltek, feleségem pedig a szülei közelében szeretett volna lenni. Továbbá feleségemet a munkahelye is erre a vidékre kötötte akkor is, most is. Nekem könnyebb volt itt munkát találni még úgy is, hogy akkor a rendszerváltoztatás idejét éltük.
– Jó szakmával rendelkezett, miért döntött felnőtt fejjel mégis úgy, hogy iskolapadba ül és leérettségizik? Saját magának akart bizonyítani, munkához kellett, esetleg tovább akart tanulni?
Igazából nem volt konkrét tervem az iskolakezdés idején az érettségivel. Úgy éreztem, jó ha van az embernek egy érettségije. Nagy változások voltak akkor a társadalomban is és egy érettségivel sokkal több irányba lehet indulni, ha esetleg a szükség úgy hozza. Jó szakmával rendelkeztem, rendelkezem. A szakmámban dolgozom most is, immár harmincnyolc éve. Végül nem használtam fel az érettségit, de úgy érzem, az általános műveltséget egy gimnáziumi érettségi jelentős mértékben fejleszti. Világ életemben egy egészségesen kíváncsi ember voltam, és minden irányban megpróbáltam tájékozott lenni. Ha valaki kérdezi, viccelődve azt szoktam mondani, hogy engem a matematikán, az operán, és a horror filmeken kívül minden érdekel. Ennek ellenére összehúzom a szemöldököm, mikor azt hallom valahol, hogy miért kell tanulni az egyenleteket, a logaritmust, szinuszt, koszinuszt, és sorolhatnám a fizikán át a kémiáig a sort. Hát ezek a tantárgyak azért kellenek, hogy a gyerekek, fiatalok és felnőtt emberek logikus gondolkodásmódját, problémamegoldó képességét fejlessze.
– Felesége és gyermekei hogy fogadták a döntést, hogy újból iskolába fog járni?
A gyerekek még kicsik voltak, tudomásul vették, hogy apa iskolába jár. Feleségem, és szülei támogattak, hogy nyugodt körülmények között tanulhassak.
– Milyen érzés volt felnőtt fejjel újból beülni az iskolapadba?
Tizenöt év kihagyás után elég nehéz volt az iskolapadba visszaülni, visszarázódni a tanulásba. Sok mindent újra elő kellett venni az agy rejtett zugaiból, és azok segítségével az új tananyagot magamba kellett szívni, ami több kevesebb sikerrel meg is történt. Én a humán tantárgyakat jobban szerettem. Hála Istennek mindig olyan magyar és történelem tanáraim voltak, akiket szerettem, élmény volt számomra tanulni ezeket a tantárgyakat. Itt a gimnáziumban is hasonló volt a helyzet. Mind a négy évben Gőz Sándor tanította a történelmet, Bajdik Zoltánné tanárnő pedig a magyart. Ő volt az osztályfőnökünk is egyben. Hát néha azért voltak nehéz pillanatok a négy év alatt, de hát a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, és nem azért hogy elmeneküljünk előlük.
– Furcsa lehetett, hogy önnél sokkal fiatalabbak is tanították – akár a gyereke lehetett volna –, és ő mondja meg, mit kell csinálni…
Nekem nem volt furcsa. Természetes hogy egy fiatalabb tanár is sok mindent át tud adni számomra, amiből tanulhatok. Nagyon élveztem a tananyag leadását, mert nyilván új színt vitt a megtanulandó anyagba. Mindenkitől lehet tanulni. Mindegy hogy fiatal vagy idősebb.
– Hetente hányszor jártak iskolába és hány órájuk volt?
Hetente három napon voltunk délutánonként. Emlékezetem szerint öt-hat óránk volt egy nap. A nyelvtanulást, és a testnevelést kivéve, gyakorlatilag ugyanazok a tantárgyaink voltak, mint a nappalis diákoknak.
– Hogy lehetett munka után fáradtan koncentrálni, tanulni?
Sokszor nagyon nehezemre esett. Azokban az években még alkalmazottként dolgoztam, ahol többnyire délután, és még többet éjszaka dolgoztam. Így még nehezebb volt, de eszembe sem jutott, hogy esetleg feladjam. Az utolsó évben azért már könnyebb volt, mert vállalkozó lettem, és jobban be tudtam osztani az erőmet, hogy mindkét oldalon megálljam a helyem. Ekkor már kezdett foglalkoztatni, hogy esetleg tovább is tanulnék. Érettségi után jelentkeztem a Miskolci Egyetem politológia levelező szakra, fel is vettek rögtön az érettségi eredményem és felvételi alapján. Sajnos a fizikai munka mellett nem tudtam a nagy tananyagot megfelelő szinten elsajátítani, így inkább abba hagytam az egyetemet.
– Visszatérve a gimnáziumi tanulmányokhoz, ugyanúgy volt felelés és dolgozat, mint nappali tagozaton?
Igen, minden ugyan úgy történt, mintha nappalira jártunk volna. Azt mondták, ugyanolyan értékű érettségit kapunk, mint a nappalisok, ugyanúgy kell teljesítenünk a tanulásban is. Kiálltunk táblához felelni, feladatot megoldani, ugyanúgy kellett dolgozatot írni, írtunk röpdolgozatot, szóval sokszor izzadtunk rendesen, hogy teljesíteni tudjuk a ránk rótt feladatokat. Így utólag belegondolva azt azért nagyon bánom, hogy nyelvet nem tanultunk.
– Kérem, meséljen egy kicsit a családjáról is.
Feleségem, mint írtam ceglédi, de már több mint harminc éve a nagykőrösi Weiner Leó Zeneiskolában dolgozik. Én magam Ceglédre kerülésünkig Nagytarcsán laktam, és hidegburkoló szakmámban a fővárosban dolgoztam. Fiam Cegléden a Táncsics Mihály Általános Iskola zenei tagozatára járt, majd a fővárosban érettségizett. Tizenegy éve pedig hivatásos katona. Lányom szintén a Táncsics tanulója volt zenei tagozaton, majd Budapesten a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. Az ELTE-re járt szociális munkás szakra, majd pedig a Károli Gáspár Református Egyetem emberi erőforrás szakán végzett. Jelenleg Budapesten a Vígszínházban, és a Pesti Színházban rendező asszisztensként dolgozik.
– Jelenleg mivel foglalkozik?
Immár harmincnyolc éve az eredeti szakmámban, hidegburkolással foglalkozom. Szeretem a szakmámat. Ma már olyan sokféle burkolóanyaggal lehet dolgozni, hogy sokszor művészetnek érzi az ember ezt a tevékenységet. A legnagyobb szakmai kihívás számomra Budapesten a Ferenciek terén volt, ahol a Párisi udvar hidegpadlójának restaurálását bízták rám. Amíg az egészségem és fizikai erőnlétem engedi, a szakmámban szeretnék dolgozni.
– Szinte Ceglédre költözése óta aktív résztvevője az evangélikus gyülekezet életének, sokat dolgozik a közösségért. Ez társadalmi munka?
Igen, úgy is mondhatnánk. A Ceglédi Evangélikus Egyházközségnél vagyok másodfelügyelő és gondnok. Ezt ugyanúgy, mint a többi presbiter társam, minden ellenszolgáltatás nélkül végezzük a közösségért. Nagyon jól érzem magam itt a gyülekezetben. 1991 óta kis megszakítással presbiter vagyok.
Köszönöm a beszélgetést.
Volter Etelka
