Katikával újdonsült gimnazistaként az első nap első órájában találkoztam. Osztályfőnököm, Ági néni küldött az irodába valamilyen kérdéssel. Az akkor még kétembernyi magas nagy ajtón félénken kopogtam, majd benyitottam. Katika (vagyis nekünk diákoknak Kati néni) és Gizi néni ültek bent. A köszönésen kívül még semmit sem volt időm mondani, amikor Katika mosolyogva rám nézett és az kérdezte: „Ugye te Volter kislány vagy?” Hihetetlen név- és arcmemóriája már itt megmutatkozott számomra.
– Mikor és hogyan kerültél a gimnáziumba?
A gimnáziumba – egy „nagy kanyarral” – 27 évesen kerültem, szinte azonos időben a levelező tagozaton tanulni, illetve az irodába dolgozni. Hosszú történet lenne, de röviden a lényege: a nyolcadik osztályos koromban egy másik gimnáziumba jelentkeztem, mert vonzott a kollégium – de sajnos egy családi betegség folytán nem kezdhettem el ott tanulmányaimat. Viszont annak a gimnáziumnak a szervezési „műhibájából” itt Cegléden, a Kossuth Gimnáziumban sem. Augusztus 31-én, a „pótbeiratáskor” egyetlen hely sem volt. Szerencsémre azonban még aznap beiratkozhattam a ceglédi Gyors- és Gépíró Iskolába, mely két év után „kenyeret” adott a végzősök számára. Sajnos így nekem azok a klasszikus diákévek kimaradtak. Meg kell jegyeznem, hogy a gyorsírást még a nyugdíjazásom napján is használtam – tehát tényleg hasznos munkaeszköz volt.
Tizenhat évesen kerültem a ceglédi, jól prosperáló EVIG-be. Gépírónőként dolgoztam, később férjhez mentem, teltek az évek, a tanulás lehetősége egyre távolabb került. De a gyes alatt ismét felerősödött bennem a vágy, hogy tanulhassak tovább, ami nekem gyerekfejjel nem adatott meg. Ekkor, 1973 szeptemberében iratkoztam be a levelező tagozatra. Nagyon nagy élmény volt minden. Közben a munkahelyem iskolalátogatási bizonyítványt kért, így az egyik szünetben lementem az irodába, ahol Kürti Béláné, Gizike néni, a „gondnok néni” – később sok évig gazdasági vezető – fogadott. Beszélgetni kezdtünk, és a papír kitöltése után megkérdezte, lenne-e kedvem az iskolában dolgozni, mivel felszabadult egy adminisztratív állás… Annyira meglepődtem, hogy még most sem tudom leírni azt az érzést, csak átélni lehet – két hét múlva a gimnázium dolgozója lettem. Volt azonban egy nagy nehézség, sem bölcsődei, sem óvódai hely nem lévén, a 2,5 éves kisfiunkat a vidéki nagymamáékhoz kellett adni egész hétre. Akkor még szombaton is dolgoztunk! Az rövid hétvége nagyon gyorsan eltelt, már vasárnap este vinni kellett vissza. Szóval nem volt könnyű, de később ez is megoldódott.
– Milyen érzés volt felnőtt fejjel újból beülni az iskolapadba, ráadásul úgy, hogy akik tanítottak, délelőtt a kollegáid voltak? Nem volt ez furcsa vagy nehéz?
Nagyon jó volt iskolásnak lenni. Hetente két délután jártunk konzultációra, délután 3-tól este 7-ig. Tanévente háromszor volt beszámoló, év végén vizsga, elnök előtt. Az órák a következőképen zajlottak: tanáraink leadták az anyagot, közben lehetett kérdezni, ha kellett, készségesen újra elmagyarázták. Szóbeli feleltetésre nem igazán volt idő, inkább írásban „feleltünk”, ez nekem különösen jó volt, hisz elbújhattam a papír mögé, és nem kellett produkálnom azoknak, akikkel napközben egészen mások voltak a viszonyok. Esetemben nagyon nehéz volt, hogy ahol tanultam, ott dolgoztam. Ez enyhén szólva nem volt szerencsés, noha minden tanár, aki tanított, ezt nagyon jól kezelte, én viszont nagyon nehezen éltem meg. Kedvesen fogadtak, az idősebbek is tegezést ajánlottak fel, – mellyel remélem nem éltem vissza – és ez nagyon jól is ment a konzultációs napok kivételével. Az osztályteremben viszont nagyon mások lettek a viszonyok, az én érzéseim. Ott természetes volt a „tanárnő, tanár úr” megszólítás, – délelőtt még együtt vicceltünk a szünetekben egy-egy helyzetben – szóval nagyon nehéz volt ennek az átállásnak az alkalmazása. Nem beszélve a beszámolókról, vizsgákról. Magamban nagyon hálás voltam, hogy ugyanúgy kezeltek, mint a többieket, kivételezést soha nem éreztem, mindig a teljesítményemnek megfelelő jegyet kaptam – különben még nehezebb lett volna az egész – persze, iskolánkban soha nem volt elvtelen liberalizmus, még ha az irodista munkatársról volt szó, akkor se!
– Hogy lehetett munka után fáradtan koncentrálni, tanulni?
Természetesen más viszonyok voltak a levelező tagozaton, mint a nappalis diákok esetében, hiszen munka után, fáradtan, családdal, sokszor gondokkal terhelten ültünk neki a tanulásnak – legtöbbször már akkor, amikor elcsendesült minden – de ezt mindenki vállalta, aki ide beiratkozott.
– Kikre emlékszel vissza szívesen a tanáraid közül?
Rendkívüli tanári kar tanított minket, Radványi Nagy József volt akkor még az igazgató, majd később Tóth-Czifra Mihály, őt követte dr. Kürti György. Radványi tanár úr is, Kürti tanár úr is tanított bennünket, igazi tanáregyéniségek voltak, de külön ki kell emelni osztályfőnökünket, Velkey Imre tanár urat, ő tanította a magyar nyelv és irodalmat. A tagozat vezetője is volt sok évig, és az volt az elve, hogy „aki ide beiratkozott, annak le kell érettségiznie”. Ő nem a katedrára ült, hanem az első padra, és ettől kezdve más légkörű lett az óra menete is. Annyira figyelt ránk, hogy még moziba is elvitte az osztályt, Mikszáth Kálmán Különös házasságát néztük meg osztálykeretben, – biztosan láttuk már többen – de ez akkora élmény volt, diáknak érezte magát még az akkor kb. 45 éves, legidősebb osztálytársunk is. De több ilyen, osztályközösséget összekovácsoló tevékenysége volt, olyan közösséget faragott belőlünk, hogy még osztálytalálkozót is tartottunk 30 évvel később, ahová sok kedves tanárunk is eljött. Nekünk adatott meg először, hogy a nappalisokkal együtt ballaghattunk, nekünk is volt jutalomkönyv-osztás. Nagy egyéniségek tanítottak bennünket, Tóth Mihályné Böbe néni, Velkey Pál, Szűcs Gergely, Giba István, Kis Lajos tanár urak, és a már említett dr. Kürti György tanár úr is, akinek a földrajz óráin vele együtt bejártuk a világot… Első évben még két osztály indult, az egyiknek Bíró Károlyné Iduka volt az osztályfőnöke, később azonban a nagy lemorzsolódás miatt a megmaradó létszámot összevonták, így ő nem tanította tovább a megmaradt kb. 30 főt. Viszont magyar-orosz szakja mellett ő volt az iskola könyvtárosa, mindenkinek segített. Én különösen szívesen kerestem fel őt, főleg elsőben, amikor semmiképp nem ment a Thébai mondakör, számomra a nehéz görög irodalmi rész, – az ő külön felkészítésében biztos tudattal haladtam tovább. Megjegyzem, az irodalom volt a kedvenc tantárgyam, a „félős” a matematika, de azért minden meglett.
Külön ki kell emelnem Tóth-Czifra Mihály igazgató úr személyét, aki ugyan nem tanította az osztályt, de mindig odafigyelt ránk – ezt mi szavak nélkül is éreztük. Személy szerint nekem később igazgatóm is volt, vele dolgoztam 15 évig. Életem meghatározó része volt ez az időszak, rengeteget tanultam tőle, nemcsak tantárgyi értelemben, de emberségben is, felsorolhatatlan érdemei voltak, több oldal nem lenne elegendő erre. Egyébként nagyon szívesen tanított levelező osztályokban is, felnőtt diákjai is nagyon szerették, a mai napig nagy méltatással említik tanóráit, empátiáját, az embert! Az igazgató székben őt követte dr. Kürti György, vele is nagyon jó volt munka, – és talán nem dicsekvés, de családias, jó hangulatban dolgoztunk együtt, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
– Legendás volt a memóriád, a főnökeid jobbkeze voltál. Te hogy érezted ezt akkor?
Az iskolavezetés és a tanári kar talán a memóriámat tudta legjobban „hasznosítani”, furcsa dolog ez, de ami egyszer beült az agyba, az ott is maradt, hosszú évekre, – és a 30 év alatt, amíg az iskolában dolgoztam, ennek én is nagy hasznát vettem. Nemcsak a munkám, munkaköröm kapcsán volt ez nagy jelentőségű, de a tanulókkal való szoros kapcsolattartásban is.
– Rengeteg diákot is ismertél, milyen volt a kapcsolatod velük?
Ismertük egymást, talán írhatom, szerettük is, én legalábbis biztosan, de sok visszajelzést kaptam és kapok a mai napig is. Ebben lehet, része volt annak, hogy akkor még nem számítógépen „jöttek” a gyerekek, hanem papírokon, és ezáltal sok találkozási pontunk volt ügyeik intézése során. Nagyon jól esett, amikor a ballagást megelőző éjjel nekem is szerenádot adtak. Társasházban laktam, és szinte az egész függőfolyosó várta, mikor jönnek, mit énekelnek. Tudták, hogy minőségi énekek lesznek, hiszen a Soltészné Lédeczi Judit tanárnő nem csak a híres leánykart vezette, hanem mint énektanár a kollegáival elérte azt is, hogy minden diák, még a fiúk kitettek magukért, s a szerenád egy felejthetetlen gesztus volt.
Az is felejthetetlen élmény, amikor egy-egy osztály meghív az osztálytalálkozójukra, ha tehetem, el is megyek. Van olyan kedves társaság, akik – csupa szeretetből – még egy kis „vizsgának” is alávetik tanáraikat, sőt még engem is. Szerencsére sikeresen átmentem.
Sokszor elgondolom, hogy azok a „gyerekek”, – mert ott a gimiben „gyerekek” – akik akkor végeztek 18 évesen, most 63 évesek… Külön élmény, és bizseregtető hatást vált ki, amikor egyik-másik a találkozáskor megmutatja a már kézen vezetett, vagy már kezét sem fogó unokáját, ami nagyon jó érzés, – de ebből is látom, hogy megy az idő. De így a jó!
– Tudom, hogy nehéz kiemelni néhány meghatározó eseményt, élményt, mégis arra kérlek, próbáld meg!
Rengetek élmény volt a tanítás mellett – például az iskola fennállásának 100 éves évfordulója, amikor szinte mindenki, de mindenki azt érezte, itt tennie kell valamit, hogy méltóképpen sikerüljön a megemlékezés.
De az ünnepek mellett a sok reform is, például – ha jól emlékszem, az 1972-ben bevezetett fakultatív tantárgycsoportos oktatás is, melynek kipróbálást az ország másik 5 gimnáziumával együtt iskolánk is vállalta, sikerrel, – hisz a mai napig ebben a rendszerben tanulnak a tanulók, ez segíti a pályaválasztásukat. A tantestület rengeteget vállalt akkor a kipróbálással, mint minden kitaposott utat, ezt a mai testület talán nem is tudja – persze jut nekik is a feladatokból, hisz a fejlődés nem állhat meg, újabb és újabb terhek jönnek a pedagógusokra.
– Nyugdíjasként mennyire követed az iskola jelenlegi életét?
Sok kapcsolatom maradt az iskolával, ha lehet, minden évben részt veszek a nyugdíjasok számára szervezett nyugdíjas találkozón, amely egy kedves gesztus, kevés iskola figyel oda még erre is. De vannak megmaradt szoros barátságok is, például a már említett Bíró Károlyné Iduka, aki hosszú évek óta az ország másik részében él, mégis évente többször eljön, megtiszteli a gimnáziumi rendezvényeket, – és itt, nálam találkozunk közös örömünkre,sőt, csak akkor igazi a dolog, ha itt lehet velünk Margitka is, volt irodista munkatársam. De nemcsak velük, hanem Bojtosné Ilikével, Soltészné Jutkával, a Kürti házaspárral is szoros a barátságunk, és több, jelenleg még aktív tanárral is, persze szívesen gondolok régi irodista társaimra is, – volt akivel 20 évig is együtt dolgoztunk.
– A bevezetőben említett kisfiad azóta felnőtt, családos ember. Mesélj róluk, kérlek!
Családom is Cegléden él, fiam és menyem nagyon szorgalmasak, kemény munkabírású emberek. Fiam a szakmunkás bizonyítvány megszerzése után más középiskolában érettségizett, menyem itt, a „Kossuth”-ban, így vele közös Alma Materünk van. Unokáim 19 és 15 évesek, Gréti végzős a közgázban, jól tanul, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karára készül, Márkó ugyancsak közgázos, bár elsős, de már most tudatosan készül egy pályára, ami tanulásra motiválja – majd meglátjuk.
Hosszú évekig sokat voltunk együtt, rengeteget „meséltettek”velem a gimnáziumról, és nemcsak a kedves történekből tudtam meríteni, de meríthettem a levelező tagozaton szerzett ismereteimből is – és ez nagyon jó volt.
Kár, hogy a tagozat már sok éve nem működik, okát nem tudom, – mindenesetre hálás vagyok a sorsnak, hogyha már azokat az óhajtott diákéveket nem kaphattam meg, de kaptam helyette harminc évet, sok-sok „diáktárssal”, az ott végzett összes gyerekkel, akik mellett néha én is azt érezhettem – kortársuk vagyok.
– Hogy telnek a mindennapjaid nyugdíjasként?
Szemműtétem előtt néha kis cikkeket írtam a Panorámába, mert jól esik kiírni magamból az érzéseimet. Tudod, egyedül élek, – de tele jó szomszédokkal, ismerősökkel, soha nem érzem magam egyedül.
Köszönöm a beszélgetést.
Volter Etelka
