(Sok húr kopott az öreg hegedűn, de szépen szól.)
Az öreg azt jelentette eredetileg, hogy nagy, jelentős. (Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Megszólalt az öreg harang.) Ezzel az érzülettel indultam a Folyó utcába, ahol – Ladányi Jánoséknál – már várt a két éltes mater, tisztes matróna. Illendő betartanom a bemutatás sorrendéjét: Edité az elsőbbség, mert tíz perccel korábban érkezett a kinti világra, mint Teréz. Csuda mód történt a dolog, két okból is. Hét hónapra születtek, abban az időben a koraszülés igencsak kétessé tette a jövendőt. S burokban kerültek Gombos doktor kezébe, aki megjósolta az anyukának: Ezek a lányok hosszú életűek lesznek a földön. Áve prófécia!
(Madár repülésre, ember munkára született.)
A kezüket nézem. Mint töredezett táj: íves csontok és ráncok szabdalják. Az ujjak fáradtan mozdulnak. A dolog, az korán kezdődött. A bolgárkertészetben (a vasúton túl) hajlongtak, térdeltek. Később Edit a postához került portásnak, a kézbesítő férje csábította oda. Teréz az utasellátónál dolgozott, előbb csapos, majd gazdaasszony volt. Ő gondoskodott a mozgóárusok és az éttermek ellátásáról. A húszévi álló szolgálat elnyűtte a lábait, ezért már nem tud kimozdulni a házból. Gyermekkoruk óta imádnak kézimunkázni. Egykor bedolgoztak a háziipari szövetkezetbe, kesztyűket kötöttek, horgoltak. Ma is ezt járja a kezük, ha lassabban is. Teri néni Erzsike menyét kéri: „Hozd be a riseljőset!” Aranyló virágok nyílnak a hímzésen. „Azon spekulálok, hogy kellene megint fonalat venni.” Míg élt öccsük, Jóska, megrendelésre vitte ki munkáikat Németbe.
(Békét Isten, harcot ördög ad.)
Terit boltba küldte anyja. A vasúthoz érve meglátott egy idegen férfit, aki rajzolt és fényképezett. „Mit tetszik csinálni?” „Majd meglátjátok…” Két nap múlva megjelent a bombázó Cegléd fölött. A paprikát kapálták. A főnök rájuk kiáltott: Lehasalni! „Idegségen mentünk át.” Edit gyomorfekélye, Teréz nyombélfekélye ekkor kezdődött. De Isten akaratát az ördög nem törheti meg.
(Hozott, de visz is az idő.)
„Jó kezekben vagyunk, szépen élünk.” Edit néni a lányánál, Teri néni a fiánál. Néhány éve még együtt játak a piacra. „Editnek szólítottak – nevet Terike – , de én ráhallgattam.” Minden reggel telefononzással kezdik a napot. „Hogy aludtál? Jól vagy?” Csak ez a rendjéből kitért időjárás!… Megviselik őket a csapongó frontok. „Majd jön a trópusi forróság, aztán elsöpri a népeket.” De a majd’ évszázadnyi életerő dacol a bajokkal. Teri nénit 95 éves korában epére műtötték (hét köve volt), ám a kor és a kór tusájából az előbbi jött ki győztesen. „Azért minden évben lejjebb megy…” – sóhajt Edit néni, testvére csak ajka rezzenésével ismétli a kimondást.
Ha csendesülnek is, mosolyuk szelíden érinti arcomat. Mindig jókedvűek. Még a Szűcs telepen sokat énekeltek esténként, jöttek a vendégek, a „barátnék” is. Vígsággal éltek. „Szerettük a hasunkat, ez is köllött az élethez.” Ma is kedvenc ételük a körömpörkölt, a töltött káposzta, a pacalpörkölt és a kelt tészta. (98 év kontra mai „korszerű” táplálkozás…!)
A házigazdák, Erzsike és János fényképalbumot tesznek eléjük. A vékony ujjak óvatosan, szeretőn simogatják meg a képeket. Mintha mécsesek gyúlnának, az emlékezet lángjai ingón lobbannak. Az idő messziről eredő folyama örök távolba viszi képzeletüket.
Zárul az album. Ők benne élnek a mai világban is. Mindig meghallgatják a híreket a rádióban és a televízióban. „Odakonyítunk. Nem jól mennek a dolgok. Nincs összetartás a világon. Addig-addig spekulálnak, hogy majd galibáznak.”
Búcsúzáskor kezüket adják, én megsimogatom az arcukat.
– Majd újra eljövök, amikor a századik…
– Várjon vele!
– Várok.
Várom.
Koltói Ádám – Fotó: Kisfaludi István
One Comment
gazdikam
Istenem, milyen felüdülés egy ilyen cikket olvasni.