Így említik. Mert szeretik. Mert barátságos, együttérző, figyelmes. Mert jó szakember. S mert megkapta a Debreceni Orvostudományi Egyetemen az aranydiplomáját. DR. NYUJTÓ ÉVA gyermekgyógyász szép beszédű. Szavai oly’ színesek, mint asztalán a tavaszi virágok.
A teraszon, a tető alatt madárfészek, három fióka fészkelődik benne. Csupa száj tátogatók, a hazaröppenő szülői falatokat várják.
– A pár szerelembe esésétől figyelem a családot – mosolyog a Doktornő.
– Meséljen a saját családi fészkéről – kérem már bent a szobában.
– Édesapám szegényparaszti család kilencedik gyermeke volt. Jó es zű lévén polgárit végzett, majd felkerült Pestre a növényolaj- és szappangyárba. De a gyökereitől soha nem szakadt el, mindig vonzotta a lelkét a föld. Csemő határában öt hold szőlőt telepített, kétszáz vajalmafát ültetett. Mindezt a gyári munka mellett végezte. Édesanyám tizenkét évesen félárva maradt öt testvérével. Apjuk – nagyapám – fuvaros volt, nem tudta egyedül ellátni a gyerekeket, ezért a rokonok „szétosztották” őket. Anyámat, a legnagyobbat senki nem vállalta, a sors mégis jót tett vele: Pozsonyba vitték az apácákhoz, árvaházba. Gondos nevelésben részesült, úgy élt, mint Szabó Magda „lányai” az Abigél című regényben. Aranyhímzést tanult. Büszkén mesélte, hogy ő is részt vett Zita királynő koronázási palástjának elkészítésében. Tizenhat évesen egy gazdag családhoz került nevelőnek. Összebarátkozott az ottani szakácsnővel, aki ceglédi volt, így gyakran jártak le a városba. Egy alkalommal elmentek az ipartestületi bálba, ott ismerte meg édesapámat. Csendes, szerény asszony volt. Apám jó dumás, ezt tőle örököltem. Hét évig tartott az udvarlás, harmincéves korukban házasodtak össze. (Mindketten 1900-ban születtek.) Így én későn, „rosszkor” érkeztem meg 1942-ben, a háború alatt. Az első éles emlékem ebből az időből maradt meg: apám a karjában tart, kinézünk a pinceablakon, „röpcsi, röpcsi!” – mondogatom, majd házrengetőn zuhantak a bombák. Verébpörköltet ettünk más élelmiszer híján. Az olajgyár magtárába sereglettek a madarak, a férfiak a bunkerből fölosonva összefogdostak egy „menüre” valót, az asszonyok megfőzték. Bár nehéz idők jöttek a háború után, de nekem rendkívül jó gyermekkor adatott meg. Kettősségben éltem, változatos élményekkel. Télen Pesten: séták, kirakatok, színházak… Nyáron a tanyán: gémeskút, szőlő, szabadság… De sokat kellett dolgoznom is, apám „befogott”, én voltam egyetlen gyerekeként a lánya és a fia. Szedtük az almát, vittük föl Pestre a Bosnyák térre lovas kocsival. Elfeküdtem a ládákon, néztem az ég kékjében úszó felhőket.
– De nem szekér vitte Debrecenbe?
– A betegség és a vonat. Ötévesen. Egy nagy anyajegy miatt ajánlottak egy specialistához a bőrklinikára. Ideiglenes fahídon ment át a Tiszán a szerelvény, centinként haladt, az utasok feszült csendben imádkoztak, hogy átérjünk. Kezdetben háromhavonta jártunk, de hatodikos koromban mindennapos kezelés vált szükségessé. Apám, a talpraesett ügyintéző elérte, hogy felvegyenek a debreceni középiskolai kollégiumba. Ebben a városban fejeztem be az általános iskolát, majd a Dóczi leánygimnáziumba jártam (ahol Szabó Magda írónő is tanult), s következett hat év az orvostudományi egyetemen. A tanulás mellett lelkes népi táncossá is váltam.
– Történelmi leckét is kapott Debrecenben.
– 1956 októberében, tizennégy évesen. 22-én délután – tehát a 23-i budapesti tüntetés előtt – nagy tömeg gyűlt össze a nagytemplom és az Aranybika Szálló között. Görbe János – aki akkor itt volt színész – elszavalta az erkélyről a Talpra magyart. Magával ragadott a felemelő érzés. Néhány nap múlva – november 4. előtt! – éjjel már hallottuk az orosz tankok közeledését. Félelmetesen hatott a lánctalpak éles csikorgása. A kollégiumból mindenki hazamenekült. Édesapám a kis 125-ös Csepel motorjával eljött értem Ceglédről. A 4-es úton az orosz tankok két oldalon sorakoztak, mi köztük indultunk haza. Volt nagy frász! De nem bántottak. November 4-e után két héttel fölmerészkedtünk Pestre, megvan-e még a lakásunk. Szörnyű látvány fogadott: szétlőtt házak, sírok a tereken, fényképpel hozzátartozóikat kereső kétségbeesett emberek.
Cseng a Doktornő telefonja. Szignálja az ismert rajzfilmsláger, a doktor Bubó.
– Nagy sikere van – nevet -, ha megszólal a rendelőben, a szülők és a gyerekek felderülnek, s máris jó a hangulat.
– Hogyan kerültek végleg Ceglédre?
– A szüleim nyugdíjba mentek, többszörös lakáscserével lett a miénk a Felház utca 51., a nagy sarokház. Amikor egyedül maradtam, eladtam. Fájó látnom, hogy most romlik-omlik.
– Mikor történt a párra találás?
– Az egyetemi évek alatt. Csoporttársak voltunk. Hamar megtetszettünk egymásnak, nem sokat vártunk: a másodév után eljegyzés, a harmadév után esküvő. Drukkoltunk, hogy ne jöjjön „közbe” a gyerek. A lányunk várt, amíg szigorló orvos nem lettem, „vele” készültem az utolsó évben a szigorlatokra. Ő augusztusban született, szeptemberben kaptam meg a diplomát. Már akkor elhatároztam, hogy nem egy gyereket szeretnék. Én egyedül nőttem fel, hiányzott a testvér. Utólag megértettem a szüleimet: harmincévesen házasodtak, negyvenkét éves korukban születtem, háborús idők… Szóval Mónika után húsz hónapra megszületett fiunk, Zoltán.
– Pályakezdés?
– A diplomázás után négy évig dolgoztam kórházban: egy évig Nagykőrösön Hidvégi Zoltánnál, majd három évig a ceglédi gyermekosztályon. Akkor adták át (1970-ben) a kórház új, mai épületét. Itt szakvizsgáztam. Utána Törtelre kerültünk, ahol szívesen fogadtak. Tíz évig voltam ott gyermekorvos, a férjem körzeti orvos. Jót tett az ember- és természetközeli falusi élet. 1984-ben beköltöztünk Ceglédre. Én azóta ugyanabban a körzetben és rendelőben,ugyanazzal az asszisztenciával, Erikával dolgozom!
– Miért választotta a gyermekorvosi hivatást?
– Már az ötödik osztályos dolgozatomban megírtam ezt a vágyamat. Nyilván befolyásolt az élmény: sokat vittek orvosokhoz, akiknek csodáltam a munkáját. A gimnáziumban nagyon jó magyaros voltam, sok időt töltöttem a református kollégium könyvtárában, tíz-tizenkét oldalas házi dolgozatokat írtam.
– Mi az oka annak, hogy az orvosok legtöbbje vonzódik a művészetekhez?
– Az elmélyült gondolkodás, a „titok” keresése érzelmeket vált ki. Szívesen emlékezem például dr. Petrik András remek zongorajátékára. Rajongva hallgattuk apámmal a Délibábban.
– 1988-ban nagy törés következett a magánéletében.
– Elváltunk…
– Azóta egyedül él. Nem rossz így?
– Nem tudom… Nehéz rá egy szóval felelni. Vannak időszakok, amikor kifejezetten jó, hogy a magam ura vagyok. De ha az ember mélyen magába néz, azért nem így van.
– Hogyan telnek a napjai?
– Rendelek, ügyelek, tehát dolgozom. Hétvégenként gyakran megyek a gyerekekhez. Mónika – ő kicsikkel foglalkozó gyógytornász – családjával Csömörön lakik. A huszonöt éves Bálint fiuk egyetemista, a huszonhárom éves Fanni gyógypedagógusnak készül. Zoliék Gödön élnek tizennégy éves Jutka lányukkal. Fiam pénzügyi területen helyezkedett el az IBM-nél. Egyébként szeretek utazni, több mint húsz országban jártam már.
– Társaság?
– Mindenki rohan. De az is igaz, hogy az egész napi nyüzsgés után este már csendre vágyom.
A Doktornő újságokat, képeket hoz be, ezekből válogat, róluk mesél. „Régi szép idejű” Kék Újságokat mutat mosollyal, Zoli fotóit nézzük. Az egyik Ceglédi Panoráma címlapján Kossuth-kép.
– Itt van fenn, erről készült. A két Kossuth-litográfia nagyszülői örökségem. Ezek alatt nőttem fel, s élek „velük” most is.
Egy tablóképet emelek ki.
– Tizenöt évig tanítottam az egészségügyi szakközépiskolában. Nagyon szerettem ezt a munkát. Nemcsak ismereteket, hanem szellemet-lelket is átad az ember. Tudja, olyan ez, mint a gyógyítás: a jó szó, az empátia, az emberség fél terápia. A gyermekorvosnak a szülőkkel is kell foglalkoznia.
Barnás képen az öregszülék. A nagyapa szép paraszti arcú, mintha egy Móricz-novellából lenne ismerős.
– Népmesei történet a nagymamáé. „Ha meghalok, Cegléden temessenek el!” –mondogatta Budapesten. Nagybeteg lett, 90 éves, tényleg bármikor… Egy lovas kocsira fektették, dunna, párna, takaró, s elindultak Ceglédre 1945-ben. Megérkezvén: „Tudja-e édesapám, hol van?” „Cegléden, fiam” – sóhajtotta éledő lélekkel apámnak.
Kis hallgatás után, továbbra is szó nélkül egy dokumentumot ad át nekem a Doktornő. Az aranydiplomáját. Ötven év kiváló szakmai és emberi szolgálatának dicse ez.
– Éppen a vivátozó tiszteletem sugallja az óvatos-óvó kérdést: Meddig még a gyógyítással…?
– Fellengzősen hangzik, de igaz: ez tart életben. Másfél éve komoly betegség „talált meg”. Szerencsére most egyensúlyban vannak a dolgok.
– Miből fakad ez a derűs életerő?
– Szeretem a hivatásomat. A gyerekek még tiszta teremtmények. Az ő lelki sugárzásuk éppúgy gyógyít, mint a mechanikus gépeké. Ha egy csecsemő rám mosolyog, máris azt érzem: szép az élet, élni kell.
Beszélgetésünk után kikísért a Doktornő. Megálltunk a teraszon. A fiókák fölé szállt a mamamadár. Védő szárnya alá vonta őket. A látvány jelképpé tűnt nekem a Doktornő szemfényvillanásában. Főnixmadár?
Koltói Ádám
