Egyre több madár alkalmazkodik az emberi környezethez, városi életmódhoz, elég csak nyitott szemmel járni a parkokat, utcákat, vagy figyelni az etetőket. A varjúfélék népes családjának minden hazánkban honos faja megtalálható, sőt költ Budapesten, még az egyébként nem túl gyakori hollók is. Az őszi téli időszakban pedig kis szerencsével nagyszerű látvány fogadja a városlakót, aki napnyugta előtt kitartóan pásztázza az égboltot. Varjak (Carvus frugilegus) ezrei, tízezrei húznak elég alacsonyan, nagy tömegben, mint valami kilométer hosszú, gomolygó füstfelhő.
A jelenség okáról és szereplőiről Orbán Zoltánt, a Magyar Madártani és Természet–védelmi Egyesület szóvivőjét is megkérdezték, aki elmondta: minden ősszel milliónyi vetési varjú érkezik Magyarországra telelni Északkelet-Európából, fehérorosz és orosz területekről. Az éjszakákat hatalmas csapatokba verődve, erdőfoltokban töltik, és okosságukat bizonyítja, hogy előnyben részesítik a ragadozóktól és vadászattól mentes városi környezetet.
A legnagyobb létszámú csapat Nyíregyházán, az egyetem melletti fás területen gyűlik össze: egyes években akár 4-500 ezer madár is érkezik egyszerre esténként és távozik minden reggel. Budapesten is több ilyen „tömegszállásuk” ismert, ám a fővárosi varjak létszámát még senki nem mérte fel. Van egy néhány hektáros terület Monor és Üllő között, ahol december-január folyamán, a hórétegen (ha van!) feketéllik a „varjas felszín”, annyi vetési varjú zsúfolódik ott össze, keres és talál táplálékot.
A vonuláshoz jól bevált „légi folyosókat” használnak, egy-egy csapat könnyen alkot néhány tíz vagy akár száz méter széles, kilométer hosszan elnyúló tömeget. Gyűrűzött egyedek híján mégis azt gyanítjuk, hogy a nálunk költők háttérbe szorultak, százas rajokban már csak ritkán hallom károgásukat… A nagy tömeget kedvelik, mert biztonságot nyújt az egyed számára. Ám a vetési varjak ennél fortélyosabbak, átverik a potenciális ellenséget. Szürkületkor ugyanis nagy vehemenciával, feltűnően, éktelen hangoskodás közepette megülnek a fákon, mintha ott töltenék az éjszakát. Majd a teljes sötétség beállta előtt percekkel a legnagyobb csendben ismét szárnyra kapnak, hogy több száz méterrel vagy egy-két kilométerrel távolabb elfoglalják valódi alvóhelyeiket. Még arra is ügyelnek, hogy lehetőleg ne egymás alatt gubbasszanak, hiszen egyikük sem akar másnap a felső szomszéd guanójával borítva ébredni.
Amint felkel a nap, a tömeg ismét egyszerre repül fel, majd szétoszlik. A madarak több mint 90 %-a elhagyja a nagyobb települést, 20-25 km sugarú körben kutat élelem után. Ahogy a vetési varjú neve is sejtetni, elsősorban szántókon, alacsony füvű gyepen táplálkoznak. Árszerű csőrükkel, mint a varrógép »döfködik« át a talajt 3-5 centi mélységben, kikapkodják az ott megbúvó gerincteleneket – magyarázta Orbán Zoltán. Ha valahol sűrűn vannak például a cserebogár lárvák, drótférgek, több száz vagy ezer csőr lyuggatja át a földet akár cm2–ként, amivel hatalmas hasznot hajtanak.
Jól járnak a varjak emberi környezetben, mert a parkok, zártkertek gyepe természetes táplálékkal látja el őket, a hulladék mindig rejteget hasznos falatokat. Nem szégyenlősek és igen kreatívak: gyakran látni „kukázó varjakat”, amint csőrükkel egyre feljebb húzzák a szemetest bélelő zacskót, hogy hozzáférjenek az alján heverő ételhez. Valódi specialitásuk azonban a diótörés, bár az új kártevő (dió burokfúró légy) nagyon megnehezíti a diózást.
Pedig az országban talán nincs olyan település, ahol ne lennének diófák, az energiában gazdag, olajos termés rendkívül értékes a madarak számára, ám a kemény héjat nem tudják a csőrükkel feltörni. Ezért magasra repülnek a zsákmánnyal, és egyszerűen lepottyantják a kövezetre, a betonra, hogy eltörjön. Több madár kifejezetten az úttestre ejti a diót, majd várja, hogy egy autó elvégezze a munkát. Szentiványi Péter a nemrég elhunyt kiváló diónemesítő mesélte, hogy az olyan diócsemetét nem érdemes ápolgatni, aminek magját varjú pottyantotta el, mert kemény héjú.
A másik érdekes megfigyelésünk, hogy Skandinávia nagy részén a dolmányos varjú (Carvus corone cornix) a kizárólagos varjúfaj; nálunk pedig a fővárosban lett uralkodó – legalábbis Budán ezt tapasztaljuk. Nem zavarja őket az ember közelsége sem. A Ménesi úton lévő óvoda környékén úgy repkednek, mintha e kertek lennének a természetes élőhelyeik.
ESDÉ
