Isten tenyerén

– Még furcsa. Nem biztos, hogy megfordulok az utcán, ha valaki így szól utánam. A teljes azonosulás folyamatában még friss és erős a hála érzése; hihetetlen megtiszteltetést kaptam az emberektől. S kísér a tudat: nehéz lesz megőrizni ezt a bizalmat.

– Engem tényleg a választópolgárok biztattak. Egyre többen állítottak meg a munkahelyemen, a városban, tehát benne volt a levegőben a változtatás igénye. Már nem kellett „felépíteniük” engem, hiszen harminc év közéleti jelenlét van mögöttem. S ezek szerint jó emlékeik vannak erről az embereknek.

– Amikor beültetik az ember fülébe a bogarat, elkezd a lehetőséggel foglalkozni. A család először tiltakozott ellene: eszem ágába ne jusson, van elég dolgom, inkább foglalkozzak még többet az unokákkal…! A facebookon (nagy használója vagyok) több száz kérést, javaslatot kaptam három hónap alatt. A történetet így összegezhetem: Nem én nyertem, hanem a helyi hatalom vesztette el a pozícióját.

– Talán… tényleg nem lehet a kettőt szétválasztani.

Ágnes, a titkárnő lép be, púposan feszülő dossziét hoz, a testületi előterjesztések dokumentumait. „Jó lesz a hosszú álmatlan éjszakán” – mosolyog.

– Hála, köszönet… S ezzel a lélekkel gondoltam a régen meghalt szüleimre, bátyámra és természetesen az engem már lelkesítő, támogató családomra. A nyilvánvaló szorongásomat enyhítette a várakozás (most már a bizonyosság), hogy jó testülettel és nagy szakmai felkészültségű apparátussal fogok dolgozni.

– Már nem élek állandó feszültségben. Nagyon kedvesek, segítőkészek a munkatársak a házban. Megkönnyíti a helyzetemet az is, hogy harminc évvel ezelőtt nyolc évig önkormányzati képviselő voltam. Ahogy idősödik az ember, megerősödnek a transzcendentális érzései is: a Teremtő engem tényleg a tenyerén hord.

– Egy történettel válaszolok. Cselédkönyves (szigorló) orvos voltam. Szüretre mentünk évfolyamtársaimmal, s az egy hét leteltével három barátommal a budapesti visszatérésre nem a közös buszt, hanem az autóstopot választottuk. Pest megyébe érkeztünk, az augusztusi hőség ostromolt, vizet kértünk egy falusi portán. A gazdának – öreg, bajuszos, igazi magyar parasztember – ahogy illik, sorba bemutatkoztunk. Mondtam én is a nevemet. Rámnézett, s felcsillanó szemmel kérdezte: „Nem kigyed édesapja volt az az állatorvos?” „De az enyém.” „No, az egy tisztességes, böcsületes magyar ember volt.” (Ő ugyanis korábban Pest megyei főállatorvosként dolgozott.) Majdnem elsírtam magam.S akkor azt gondoltam, belépéskor is ez jutott az eszembe: Ha a halálom után tizenkét évvel a gyermekeim és az unokáim ugyanezt fogják hallani rólam a nevem említésekor, akkor nem éltem hiába.

– Igen. Hogy példát mutassak ebben az amorális világban. Hiszek abban, ha minden vezető követendő minta nap mint nap, ez kisugárzik az emberekre.

– Apám korai halála után nagy szegénységben éltünk. Anyám vasmarokkal tartotta össze a három fiúgyermeket.(Az egyik bátyám csecsemő korábanelhalálozott.) Atletizáltam (800 és 1500 m-es síkfutás), ifjúsági válogatott kerettag lettem. A magyar bajnokságra készültem. Anyám hajnali fél ötkor ébresztett: induljunk dolgozni! Volt ugyanis egy őszibarackosunk, szedtük és vittük a termést a piacra, ez fontos bevételt jelentett. „De Anyám, magyar bajnokság van!” – ágáltam.  „Ezt beszéld meg a barackokkal!” – válaszolta. Keményen fogott, de igaza volt, imádtam őt. A zárkózottságomhoz az is hozzájárult, hogy az akkori rendszer nem tűrte az egyéniségeket, hallgatás vagy konfliktus lett a következménye.  De ahogyan bekerültem a közéletbe, a zárkózottságot a nyitottság, a nyíltság követte. Ennek a tudás az alapja. Rengeteget készültem egy-egy parlamenti feladatra. S arra is rájöttem, hogy az emberek alapvetően jók. Mindenkire így tekintek, amíg az ellenkezője – ha van – nem derül ki róla. Azt a szemléletet hoztam magammal a szakmából, hogy fel kell ismerni tudásunk határait. Abból nem kell presztízskérdést csinálni, ha szükség esetén segítséget kérünk másoktól. Azt is megtanultam, ha valamin nem tudok változtatni, nem megyek bele a konfliktusba.  De ha meg vagyok győződve az igazamról, beleállok a küzdelembe.  Törekszem a win-win (mindkettő nyer) helyzetre, hiszen a harmonikus kapcsolat áldozatokkal, kompromisszumokkal jár.

– Segít majd a nyilvánosság. Már kezdetkor megmondtam, hogy mindent a nyilvánosság elé viszek. Bevezettük a lakossági félórákat: a testületi ülések előtt bárki elmondhatja panaszait, javaslatait. Havonta egy teljes délelőtt és egy teljes délután áll a ceglédiek rendelkezésére, s a Kaszinóban folytatom a régen hasznos és népszerű beszélgetős beszámolókat.

– Negyedik fiúgyermekként születtem Óbudán, a Hármashatár-hegyen. Szó szerint ott: ugyanis a vártnál korábban érkeztem, már nem ért oda időben a mentő. Nem adatott könnyű gyermekkor. Apám halála után (tizenkét éves koromban) szegénység, a gyerekekre is háruló munka következett. A budapesti Árpád gimnáziumbantanított Kis Jenő paptanár, aki emberséges, empatikus lévén is néha két nagy nevelő szándékú pofont adott. Amikor otthon elmeséltem ezt a „szörnyűséget”, anyám is lekevert kettőt. Nagy tudású személyiségek oktattak az iskolában, és azt a pedagógiai célt követték, hogy a tanár a tanulás iránti vágyat keltse fel.

– Amikor két évig tanítottam az egyetemen szövettant medikusoknak, életem egyik legnehezebb, egyben legszebb időszaka volt. Sokat izgultam, de sokat is tanultam az oktatás során.

– Jogász szerettem volna lenni, de apám ’56-os szerepe miatt az nem jöhetett szóba. (Egyébként ő pacifista volt. Amikor testvéreimmel kardoztunk, anyánk ránk szólt: „Hagyjátok abba, jön apátok, és ki fogtok kapni!”)  Anyám óhaja volt, hogy egyik fia orvos legyen. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemre kerültem. A tanulás mellett pénzt kellett keresnem. Halálos beteg gyerekekkel foglalkoztam a gyermekszanatóriumban, a Szabadság-hegyen. Megrázó és felemelő érzés volt: mintha a rövidke idejük alatt akarták volna leélni a teljes életüket. Ez a hatás is erősítette a vágyamat a gyerekgyógyászat iránt. Cegléden hirdettek ilyen állást 1981-ben, éppen diplomázásom idején, de mire leértem, betöltötték a helyet. A kórház folyosóján sétálva megláttam a képek között a szépen felújított patológiát. Ott szívesen fogadtak. Két évre szólt a megbízás, de „bejött” a tapasztalati mondás: Patológus nem lesz, hanem marad. Már az egyetemen érdekelt a daganatok keletkezése, az, hogyan lehet(ne) megfogni a lehetetlent.

– Mert erős a tévhit. A kórbonctant csak a halállal kapcsolják össze, holott a munka több mint nyolcvan százaléka diagnosztika, tehát a tovább élést, az életet szolgálja.

– Szigorló orvosként több szülést levezettem (nyilván felügyelettel). Átéltem a legcsodálatosabbat: a születést.  Romantikusnak tűnhet a kezdet és a vég szembeállítása, de ez nem kizáró ellentét: természetes folyamat, láncolat, körforgás. Ennek átélése is a transzcendencia megjelenése számomra.

– Törvényileg összeegyeztethetetlen a két tevékenység.

– Hát… Az egészségügy sokat változott, csalódtam benne. Nem a szakmámban, hanem a mai állapotokban.

– Katalin lányom közgazdász, Zsófi jogász, Gergő, a nevelt fiam mezőgazdasági mérnök. Büszke vagyok rájuk. Öt unokám van: Anna, Ádám, Csenge, Benedek és Lotti. Dr. Pusztai Mártával közel negyven éve örvendezünk a családunknak és a hivatásunknak. Ő köztiszteletben álló kardiológus. Nagy szerepe volt és van abban, hogy most itt vagyok, biztos támaszt jelent számomra.  Remélem, jó sorsot ad továbbra is mindannyiunknak a Jóisten.

– Mindenki életében eljön egyszer. Gyermekkoromban rendszeresen jártam templomba. De az orvossá válásom és az orvoslás tapasztalatai vezettek arra a felismerésre, hogy az élet bonyolult dolgait valakinek rendeznie kell. Rácsodálkozik az ember a létezés komplikált, mégis logikusan összeműködő voltára, amely csak teremtett lehet.

– Amikor bent ülök a templomban, a mise nem minden percére figyelek oda, végiggondolom az életem, keresem és várom (megkapom!) a választ arra, hogy mi végre vagyok a földön. Az viszont szomorú, hogy manapság sokakat a pénz istene vezérel.

– Ennek az is oka, hogy egyre szűkül a nemzedéki értékek továbbadása. Az új és újabb korosztály kevésbé ismeri őseinek életét. Ez a gyökerek elvágása a nemzet szempontjából.

– A demokrácia, a jogállamiság, a kereszténység és az emberek feltétlen tisztelete, a becsület… „Ne felejtsétek el – mondta egyszer -, a politikában se lehet hazudni!” Életem nagy ajándéka, hogy őt ismerhettem, a Jóistennek köszönhetem, hogy a közelében lehettem, s bírhattam személyes bizalmát is. Nagy minta ő számomra, – követni igyekszem.

– Hogy nyugalom legyen a városban, hogy forduljanak figyelmesen egymás felé az emberek, hogy senki ne maradjon egyedül, hogy akinek talentumot és lehetőséget adott az Isten, azzal segítsen másokat.

Ránk esteledett. Elhallgatott. Talán végigfutott a fejében-lelkében mindaz, amiről beszélt és ami még – mennyi lehet! – a szavai, történetei mögött és között van. Felnézett, kérdésem nélkül mondta:

-A helyemen vagyok. Isten tenyerén.