Bár kevesen vallják be, biztos vagyok benne, hogy egy jó lángos elfogyasztásának gondolata legalább havonta egyszer felmerül embertársaimban. Sokakat persze az tart vissza, hogy snassz dolog a piacon – mindenki szeme láttára – állva enni, ha meg hazaviszi, kihűl és megmered. Pontosan. Ezt ott kell elfogyasztani, vállalva, hogy bárki megláthat. Mert az az ember, aki a piacon állva lángost mer enni, már megszabadult a gátlásaitól. Legtöbbször öltönyt sem visel, lepattannak róla a kritikus pillantások, és átadja magát a magyar gasztronómia és néplélek e megfejthetetlen varázsú kéttenyérnyi darabjának. Így az utóbbi tíz évben azokkal, akik a piaci lángosevésben velem tartottak, az összetartozás próbáját is mérni tudtam. Elkerülhetetlen, hogy egy-két ismerős, volt osztálytárs ne haladjon el melletted. A nyílt tér felett a fény beesési szöge egészen különleges. A nap olyan éles kritikával kontúrozza az arcokat, hogy kénytelen vagy megállapítani: mindenki sokat öregedett, mióta utoljára láttad! Amikor azután valaki megveregeti a vállad, hogy még mindig milyen jól nézel ki, akkor már biztos lehetsz benne, hogy a nap jótékony hatása rólad sem feledkezett meg…
Szándékosan nem megyek bele a részletekbe, hogy sajtos fokhagymás, félbehajtott satöbbi. Annyit elárulok, hogy én nem a sápadt, dunyha puhaságú, hanem a pirosra sütött ropogós lángos híve vagyok. Tíz év alatt elértem a törzsvendég státuszt, ha meglátnak a sorban már beazonosítanak: egy piros lesz az úrnak!
Elvonulok az ablaktól, keresve egy üres asztalt, ahová az árusok nem pakoltak ki. Vasárnap délelőtt, a piac közepén. Miközben eszem a lángost, megrohannak az emlékek. Hetven éve élek a városban. Nincs olyan része, ahol ne történt volna valami. Szemben a Táncsics Mihály Általános Iskola. A mai napig tudom az osztálynévsort, az élők nagy részével kapcsolatban vagyok. Felejthetetlen énekóráink voltak Béres Károly és Iványos Erzsébet (Garas Kálmánné) vezetésével. A Takarékszövetkezet helyén volt a Fodor udvar. Ide jártunk át politechnika órákra. Az iskolaszolgát hívták Fodor bácsinak, aki itt is lakott. Ő fűtött be az osztálytermekben, seperte az udvart, gondoskodott a krétáról, szivacsról. Egyszer a technika tanár tökmaghéjat talált a teremben. Mivel senki nem vállalta, mindenki kapott tőle egy hatalmas pofont. Annak ellenére, hogy fél napig zúgott a fülünk, nem árultuk el az osztálytársunkat.


1960, Szitaárusok a piacon, a katolikus plébánia épülete előtt. (Fotó: Kossuth Múzeum)
Kibontottak egy falrészt, építik az új óvodát. Így át lehet látni az Eötvös térre. A sarkon van egy állatorvosi rendelő. Volt három gyönyörű cicánk. a középsőt – egy zsemleszínű perzsát, aki Charlie névre hallgatott – itt kellett elaltatni. Én akkor találkoztam először azzal, hogy az állatoknak is kitöltenek egy halotti bizonyítványt.
Amott, abban a szép polgári házban Sárközy Erzsébet képzőművész, tanár lakik. Ő hozta létre kitartó munkával Patkós Irma színésznő egykori házában a Fiatal Alkotók műhelyét. Általános iskolai osztálytársak voltunk.


Eötvös téri piac. A háttérben, a templom tornyán még a régi kupola látszik. (Fotó: Smahajcsik Péter)
1963-ban, az iskolából hazajövet csodáltuk a piactéren kiállított látványosságot. Góliát, a 22 méter hosszú óriásbálna volt az, amit végigvittek a keleti-blokk országain. Később derült ki, hogy a hidegháború kellős közepén ez csak látszólag volt cirkuszi látványosság. Valójában a C.I.A. zseniális húzása volt, mellyel körbefotózták az országok útjainak, hídjainak teherbíró képességét, a fontos katonai és gazdasági objektumokat.
Elfogyott a lángos, a piac is csendesedik. Amíg nem volt Covid, a templomból kijövő közönség még adott egy lökéshullámot a délelőtt derekán. Sok néni még mindig ott áll egy halom barkával. Úgy tűnik, ma nem árultak semmit. Sajnálom őket. Lángos, emlékek, barka.
Egy tavaszi vasárnap mérlege.
Kármán Sándor