Történet a ceglédi hajléktalanszállóról

Segíteni csak azon lehet, aki maga is akarja! – címmel jelent meg a ceglédi hajléktalanszálló közösségi oldalon egy bejegyzés az intézmény vezetőjétől Szlankó Andreától, melyben egy fedél nélküli férfiről ír, aki nem volt hajlandó a szálló szabályait betartani, sőt kezet emelt a neki segíteni akaró dolgozókra.
„A mai napon történt, hogy telefonon megkeresett egy kedves hölgy, és a segítségemet kérte. Egy hajléktalanról volt szó, aki napok óta az utcán tartózkodott, a hölgy és néhány ismerőse segítették a fedél nélküli férfit. Azonnal megbeszéltük, mi szükséges az elhelyezéséhez a járvány miatti szigorú előírásoknak megfelelően. Amikor kiderült a neve, az is kiderült, hogy korábban lakója volt az intézménynek pár napig, de magától – és szó nélkül – elment, mert úgy érezte, nem tudja betartani a Házirend alkoholfogyasztásra vonatkozó előírásait. Az úr meg is érkezett, ittas állapotban. Mint minden alkalommal, a szolgálatos kolléganő fel szerette volna venni az adatait, és tájékoztatni a Házirendről. Az úr viszont fennhangon közölte, hogy nem hajlandó megadni az adatait, nem hajlandó felvenni maszkot, neki joga van itt lenni, nem mi fogadtuk be. Majd a hangzavarra az irodából kilépő kollégámra kezet emelt, megfenyegette és közölte vele, hogy fogja be a száját. Ezek után – természetesen – nem maradhatott az intézményben. Hogy miért? Intézményvezetőként elsősorban a kollégáimért és az intézmény lakóiért vagyok felelős. A mostani járványügyi helyzet a mi intézményünkre is nagy terhet ró mind fizikailag, mind lelkileg. Ráadásul a hideg idő miatti összezártság amúgy is konfliktushelyzet-teremtő, a kis problémákra, súrlódásokra való reakciók élesebbek, robbanékonyabbak. Az úr, valószínűleg nem maradt volna sokáig csakúgy, mint korábban, de rövid idő alatt is rengeteg konfliktust generált volna ezzel a viselkedéssel. Egy intézményben sokan laknak együtt, szükség van toleranciára, alkalmazkodóképességre, elfogadásra, és természetesen a tisztelet megadására mind a többi lakó, mind az intézmény dolgozói felé.
Ez a mai csak egy a sok, szinte napi szinten megeső történések közül, mellyel meg kell küzdenünk emberként és szociális munkásként. Szívesen segítünk, amiben tudunk és néha erőnkön felül, magánkapcsolatainkat felhasználva oldunk meg krízishelyzeteket, problémákat, életeket. Csak a segítséget el is kellene tudni fogadni!”