14.9 C
Cegléd
2025. április 21. hétfő
spot_img

Csend és csönd

Nem azonos jelentésű ez a két szó? De igen. Mégis, van különbség közöttük. Hangzásban. Hangulatban. Persze, egyéni (!) ráhangolásban, „belehallásban”. A szavak hangzása lehet olyan, mint a kísérőzene: követi a jelentést vagy annak árnyalatát. (A nyelv zenéje fejezi ki érzéseinket – Kodály Zoltán.) Milyen hatásos a harmónia a tartalom és a dallam közt ezekben a szópárokban: víg-bús, friss-lomha, élet-halál.

A csend? „A fütty s a taps elhallgatott …/ S én ott hagyám a színpadot.” (Petőfi Sándor: Csendes élet) A csend inkább „külső”, hangtalanság, a fül érzékeli.

A csönd? „A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Holdsugára”. (József Attila: Hajnali vers kedvesemnek) „Éjfélre szült az anyám, / hajnalra meghalt…”(Radnóti Miklós: Csöndes sorok lehajtott fejjel) A csönd inkább „belső”, a lélek idilli vagy szorongó állapota. Ismét hangsúlyozom: ez személyes érzet, nem szótári minősítés, a stílushatás eltérően érinthet bennünket. A nyelv tökéletes hangszer, lehet vele improvizálni.

A magam ceglédi csendjeit és csöndjeit jegyeztem föl.

*

Az okmányiroda előtti folyosón várakozunk. Halk szóhullám leng ide-oda az embersoron. Néha kattannak a kijelzőn a számok, számosan számosak vagyunk. (Mennyi szám szögez le minket társadalmi létünk táblájára! Igazolványok, kártyák, kódok, telefonok – s a „Ketteske…” „Bizony számok az emberek” – jelezte már József Attila is.) Ide szokatlan hang közeledik. Gyereksírás. Megszólaltatója a kocsiban vörösödik, miként anyukája csitító zavarában.  A férfiak a hajlongó formákat lesik, a nők mosolya a gyereket érinti.  Csend lesz. Elűzi a várakozás unalmát, türelmetlenségét. Történik valami. De ez?! Az asszonyka kiveszi a babát, leül a padra és… Ritmikusan rezdül kibújtatott keble, amint bébije lehunyt szemmel szívja magába az élet legízesebb forrását.

Csönd lett.

*

A Kossuth téren több „kiülős” hely van. Ez jó. Emlékem kap szárnyra, mint ahogyan egy madár röppen fel a templomtorony magasába. Nyárestéken, hétvégeken ült ki az utca népe: az asszonyok a kapu elé sámlira, az „emberek” az árokpartra. Pezsgett a fröccs és a beszéd. Én a szavakat kortyoltam szomjasan. Itt zene szól, korsók koccanása adja a ritmust. Egy kerékpáros teker a Kőrösi út felől. A kormányon nagy táska, húzza is balra, meginog és – oldalra bukik. Mögötte már ott egy autó. Felsikít a fék. Az élet pergő filmje hirtelen kimerevül. Az arcok, a poharakat emelő kezek mozdulatlanná dermednek.

Feszes csend.

„Ezt megúszta!” – mintha erre a felszakadó sóhajra mondott volna igent a megkonduló harang.

*

Még maga-tartással lép be az ember az orvosi rendelőbe, bár ideghálójában cipeli a fájdalmat és a szorongást. Körbetekintek, számolok: tizenketten ülnek sorban, szárnyaszegetten, mint az őszi fecskék a drótokon. Sóhajok, lehulló tekintetek, köhintések, nehéz mozdulatok. – Csönd. Ebben – mint a mély vízben – elmerül az ember, s az imént még a talpán álló egyÉN beleúszik az archasonmásító MIndbe. A friss tavaszi szél lendíti be az ajtót? Két lányka libben be. Ahogy’ körberajzolják őket a felnyíló tekintetek, megállapítható, hogy a lányka szóból elhagyandó a -ka szótag. Megszeppenésük csak pár percig tart – riadt rigók -, énekelni kezd egyikőjük telefonja. Először csak halkan sóhajokat suttog, de arcpírja élénkülését szavai is követik.  „Tényleg…, te is…, nagyon! …, este?!” Fölemelkednek a fejek. Ez az akaratlanul is hallgatózó csend. Talán mindenki széppé szövi a történetet a múltból visszaidézett szerelmi színeivel. Gyógyír ez a léleknek, enyhíti a testi fájást.

*

Szeretem a madarakat. Szárnyra kap velük a képzeletem. Télen „összebarátkoztam” velük. Cinkék, vörösbegyek, rigók, verebek, galambok. Reggel, amint felkapcsoltam a villanyt, magokat kérő – s tán üdvözlő – dalba kezdtek a kerítésen, az ágakon. Aztán este ismét vártak rám. Majd légies lebbenésükkel szállt el a napvilág.

Egyik reggel… Rám ömlött ránduló kezemből a forró kávé, szemembe döfött a látvány. A fűben véres legyezőként széttárulva galambtollak. Karvaly körözött a tetők között.

Feszengett, feleselt a csend. „Turbékoló galambjaid életét ne dobd oda” ragadozóknak. (Zsolt, 74,19) Szemrevetés? Mert szinte társul szoktattam? Vissza-visszaszállt föléje, a kerítésre a párja. Tényleg szomorú volt. Én meg suttogom neki – tudom, túláradó líraisággal – Apollinaire verssorait: „Hallgasd csak, oly szeliden búg / Nem is tudom, hogy melyik ágon. / Teli dalával minden út / Bármerre járok e világon. // S mit is mondhatnék, lélek ez”. (Madár dalol) Csönd.

Koltói Ádám

Hasonló hírek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Friss híreink

Illegális szemétlerakó mérgezi az Ugyer dűlőit

Óriási mennyiségű illegális hulladék gyűlt össze Cegléd határában, a...

Hamis aranytömbökkel csapták be áldozataikat

Hamis befektetési arannyal vertek át vásárlókat három öcsödi férfi...

Beépíthető hulladéktárolók a szemét diszkrét kezelésére

A lakásban kiemelt jelentőséggel bíró hely a konyha, hiszen...

Sikeres tavaszi szezonkezdet a Ceglédi VSE fitkideseinél

A Ceglédi VSE fitkidesei a tavaszi versenyszezont a III....

Ceglédi győzelem Veszprémben

Az elmúlt hetek ceglédi vereségei miatt rangadóvá avanzsált mérkőzésre...