Nővér bácsi

Ha filmen látnánk, meglepő lenne a montázs: a két kép egymás mellé állítása. Első jelenet: ceglédi kórház, sebészet, egyik kórteremből a másikba siet a magas fiatalember, az ápoló. Hosszú hajú, szakállas. A folyosóra is kihallatszik a hangja, közvetlen kedéllyel és humorral segít, útba igazít. Második jelenet: megáll a motor, leszáll róla a vezető, tetőtől talpig „motoros-szerkóban”; a bukósisak és a csizma közt csak a fekete szakálla látszik. Ám amikor beszélgetni kezdünk, egy kissé zavarban lévő, halk szavú ifjú ül velem szemben. Mindkét „snitt” szereplője ugyanaz: Károly János ápoló.

– Hogyan szólítják a betegek?
– Nővér bácsi, vagy a keresztnevemen. (A nővér szó bővült az ápolónő jelentéssel, a minta alapján lehetne a férfi ápoló fivér… K.Á.) Azért szokatlan ez a nyelvi helyzet, mert kevesen vagyunk, ritkán találkoznak velünk.
– Miért ezt a hivatást választotta?
– Gyermekkori élmény határozta meg. Beteges voltam tizennégy éves koromig, sokat kezeltek szanatóriumban. Ott tett rám nagy hatást egy férfi ápoló. Másként viszonyult hozzánk, mint a nővérek.
– Mi ez a más?
– Talán lehet általánosítani, de leszögezem: ez a más nem jobbat jelent, hanem sajátosat. Fizikailag és idegileg teherbíróbbak a férfiak, különösen, ha a kolléganőknek nagy az otthoni leterhelése. Talán a humor még, igaz, ez egyéniségtől is függ.
– Magára jellemző a lazább, vidám hangvétel.
– A humor gyógyít. Oldja a feszültséget, eltereli a figyelmet a bajról, elviselhetőbbé teszi a benti napokat a szenvedő számára is. Aki idekerül, gyámolításra szorul. Van, akinek az kell, hogy leüljön pár percre az ember az ágya mellé, s szóljon néhány szót. Például az előző éjszaka eléggé mozgalmas volt, sok „történéssel”; három hölggyel is el kellett hitetnem, hogy a pohár nem félig üres, hanem félig tele van – reménnyel. Reményt kell önteni, mert az ezzel telt lélekkel biztosabb a gyógyulás.
– S nincs hátránya a férfimegjelenésnek?
– A kolléganők magasra tették a lécet. Szorgalmuk példás, szakmai felkészültségük színvonalas, bizony „kapaszkodni” kell közöttük. És hát… Amikor megjelenik a kórteremben az első találkozáson egy magas, szakállas, „szőrös” férfi, meredeznek a tekintetek. S a női betegeket zavarhatja, hogy egy férfi foglalkozik velük, erős a szemérmesség. Persze, ez hamar megszűnik, néhány kedves gesztus után „elveszítem” megkülönböztető férfilétemet. Az elesettekkel való foglalkozás felelősségét megtapasztaltam a családomban is. Tanyán nevelkedtem, szegénységben. Apám korán meghalt, hatéves voltam. Édesanyám rokkant nyugdíjas, látom a szenvedéseit, s azt is, mennyire segít a lelkiismeretes orvosi és ápolói ellátás. Ezért szeretem a munkámat. Végigkísérhetem azt az átváltozást, hogy milyen állapotban került be a beteg a kórházba, s milyen állapotban tér haza. Persze a természet törvényei szerint nem lehet mindig sikeres a munkánk, de a törődés elvezethet a belenyugvó lezárásba. Vannak, akik már nem maguk miatt aggódnak: mi lesz a párjával, a családdal, a kerttel…? Ezekre az emberekre felnézek, bárha az ágyban fekve mozdulni is alig tudnak.
– A halál… „látványát” hogyan lehet elviselni?
– Felkészítettek erre a tanulmányok során. Legyen erős az ismeret, a tudat: az élet természetes része az elmúlás. Nehéz azért, „titokban” megvisel.
– „Hazaviszi” a kórtermi hatásokat?
– Nem. Ha túl nagy a lelki nyomás, felülök a motorra, teszek néhány kört kint a természetben, le is állok, „szellőztetem” az idegeimet a csenddel.
– Motorozik?
– Igen. Jelenleg a tizennegyediket „fogyasztom”. Most kettő van. De nem száguldozom, nem vagyok tagja egyik csapatnak sem. A munkába járás, az ügyintézés, a szórakozás eszköze, télen-nyáron, – ez életforma.
– Van a motoron állandó „utasa”?
– Értem, mire céloz… Tizenkét évig éltem át szép időszakot egy lánnyal. Ő is motorozott, sokat túráztunk együtt. De váratlanul, öt perc alatt elrobogott mellőlem. Válságba kerültem, – de már túl vagyok rajta. Most már új párom van, egy kolléganő. Az egészségügyi szakma nem kedvez a kapcsolatoknak. Éjszakai beosztás, nincs ünnepnap… Most is ütközik a beosztásunk, néha napokig alig találkozunk itthon.
– Szórakozásra nincs is lehetőségük?
– Csak a motorozás. Ő is szereti. Járjuk az országot, a természetet, elmegyünk oda, ahol nincs térerő…
– Nem tervezi, hogy „kimotorozik” ebből a munkából?
– Nem, nem. Sok szép élmény erősíti a hivatástudatot. Elmesélek egyet. Felvettünk egy idős férfit, délután bekerült a fia is, aki a vele szembeni ágyon feküdt. A fiúnak aznap volt a születésnapja. Az apa szívinfarktust kapott, de orvosainknak sikerült az újraélesztés. Szörnyű hatással volt a fiúra. Az apa ma is él, s amikor a fiatalember hazament, könnyezve mondta: a legszebb születésnapi ajándékot kapta. De előfordulnak lehangoló tapasztalatok is. Idős, szegényen élő szülő. Senki nem látogatta. Pedig csak az kellett volna, hogy valakije bejön, annyit mond neki: meggyógyulsz, hazavárunk. A közömbösséget máshol is átéltem. A posta előtt elesett egy idős hölgy, két nagy szatyrával együtt elterült. Távolról vettem észre. Míg odaértem, sokan elmentek mellette, kerülgették. Megnéztem, eltört a bokája, mentőt hívtam. A kor teszi fásulttá az embereket. A rohanás, a fáradtság, az elidegenedés.
– Nagy a szakmai gyakorlata. Nem kívánt, kíván előbbre lépni, nem vonzza az orvosi hivatás?
– Szerettem volna továbbtanulni, de az anyagi lehetőségeim nem tették lehetővé, pedig sokat dolgoztam a tanulás mellett. Most meg már kielégít az ápolási feladat, s az a tény, hogy a gyógyítás csapatmunka, ennek én is részese vagyok.
– Tehát elégedett.
– Ha a beteg az… S ha egyszer elmehetnék a motorral a tengerpartra; a nyársapáti tanyát szeretném felújítani; kiköltözök majd oda. Tudja, a természet, a csend… Erőt ad az is, ha egy felgyógyult, hazatérő beteg megígéri, hogy este elmond egy miatyánkot a gyógyítókért.
– A miatyánk is „eszköze” a gyógyulásnak és a gyógyításnak?
– Kettős a hatás. Az orvoslás a természettel társul, a test anyag, ez a materialista szemléletet erősíti. De a lélek „túlélésében” való hit!… Hinni kell! Valamiben vagy valakiben.

Koltói Ádám