Még máig is úgy mondom jóbarátom Sági István, akinek Pufi a beceneve, bár már 1986 óta nincs köztünk. A bögrén szereplő kép 1958-ban készült, címe: Magyar parasztfiú, melyet Keresztúri Ferenc fotós készített és első helyezést ért el egy magyar fotókiállításon, aztán a kép Münchenben és több európai nagyvárosban kiállításra került.
Pufi és én gyerekkorunkban szomszédok voltunk, így lettünk barátok. A „magyar parasztfiúból” aztán a Pest Megyei Vízügy igazgatója lett. Egyszer bementem az irodájába, mutatott több szekrényt benne igen sok irattal: Ezeket 5 év múlva kidobják – mondta – de te, ami házakat építesz, azok maradandók. E szavakkal elismerte az én munkámat, azaz a kőműves szakmát.
1975-ben kölcsönadta a Jawa motorját, hogy hazahozzam vele Pestről az akkor még csak jegyesemet, hogy bejelentkezzünk a Tanácsházára házasságkötésünkre. E motorral hordta édesapját a szőlőbe dolgozni.
Feri bácsinak sajnos mindkét lába térdtől lefelé hiányzott, de hatalmas élni akarás volt benne. A szőlőbe kúszva, kis kapával irtotta a paréjt és tette, ami szükséges volt.
Igazán jó barátom volt Pufi! A temetésén tanárunk Barkaszi Kálmán mellett álltam, itt zúg a fülemben: nektek kéne az én temetésemen lenni, nem fordítva. De ilyen az élet sajnos!
A bögrét feleségétől Prohászka Teréztől és Vera lányától kaptam József napra idén, benne egy igen kedves levéllel. Ha a bögrébe 33 év alatt Teréz és Vera könnyei össze lennének gyűjtve, már rég kicsordult volna. Én is mikor megláttam Pufi komám arcát, könnybe szaladt a szemem: máig is szeretettel gondolok rád, barátod Bohi…
Józsi bá