EGYVILÁGÚAK

Ahogyan egykor a nép nevezte: egyhasiak. Ikrek. SEBÁL EDIT és SEBÁL TERÉZ (Ladányi Ferencné és Ladányi Jánosné) az ország legidősebb élő ikerpárja. 1921. november 23-án születtek Cegléden. („Már nagy tél volt.”) A 98. évükben vannak.

(Sok húr kopott az öreg hegedűn, de szépen szól.)

Az öreg azt jelentette eredetileg, hogy nagy, jelentős. (Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Megszólalt az öreg harang.) Ezzel az érzülettel indultam a Folyó utcába, ahol – Ladányi Jánoséknál – már várt a két éltes mater, tisztes matróna. Illendő betartanom a bemutatás sorrendéjét: Edité az elsőbbség, mert tíz perccel korábban érkezett a kinti világra, mint Teréz. Csuda mód történt a dolog, két okból is.  Hét hónapra születtek, abban az időben a koraszülés igencsak kétessé tette a jövendőt. S burokban kerültek Gombos doktor kezébe, aki megjósolta az anyukának: Ezek a lányok hosszú életűek lesznek a földön. Áve prófécia!

Percekig úgy ülnek velem szemben, mint megszeppent elemisták az iskolapadban. Edit néni álla alá teszi összekulcsolt kezeit, Teri néni odabújik testvéréhez. De amikor meleg érzéssel összesimulnak a tekinteteink, már mosolyognak. Arcukon a ráncok úgy rezdülnek meg, mint amikor enyhe szellő fut a tó vizére. Beszélgetni kezdünk.  Nem kell nagyobb hangerővel szólnom, értőn nyílnak rám pillantásaik. Mesélnek, közben egymásra is néznek. Összefonódnak szavaik, mint leánykorukban a hajfonatuk. Élettörténetük felidézése nem rendbe fűzött kaláris, az események időben és térben kerengő színes gyöngyök. A fel-felvillanó emlékezet fényében emelnek ki néhányat. (A tengert kimerni, halait mind összefogni?)

(Aki szereti a békességet, sokáig él.)

Az évek bozótos erdejében vitt az útjuk, de mindig békességgel jártak. A Szűcs telepen, a Rózsa utcában laktak, mígnem egy betörés a városba riasztotta a családot. („Jaj, rendőr úr, a kakas megvan-e?!”) Süldő lányként moziba jártak, nótákat hallgattak a Gubody kertben. Edit körül egy gazdálkodó ifja sündörgött nagy akarással, de a Mama irányította lányait: Csak a magatok fajtájához valók vagytok! Apjuk a vasútnál volt fűtői szolgálatban, majd a malomban portáskodott.  A két lány is dolgozott egyidőben ott, búzát forgattak, szellőztettek. Miként ezt tette a két Ladányi legény is: Ferenc és János, ők is testvérek, de különidejűek. Megcsillantak a búzaszemek – vagy a beeső napfényben vagy a fiatalok egymásra táruló szeme világában. A pergő magokból lett aztán a kenyér és a nász kovásza, 1945-ben. Egyik esküvő tavasszal, a másik ősszel, a Mama irányzatával. Küllemében fekete esküvő: a mátkapár fekete ruhában, de piros hittel. (A háború után ugyanis szokás volt a fekete menyasszonyi ruha.) A pap – feketében szintén – egy mirtuszággal indította őket útjukra. „Szépen, csendesen éldegéltünk.”

Két öccsük, József és Ferenc már meghalt. 56-ban katonaszökevényként sodródtak Hollandiába, majd József átköltözött Németországba. Amikor már lehetett, sokszor jártak haza. A családi összetartás, az fontos! A közös vasárnapi ebéd olyan elmaradhatatlan volt, mint a déli harangszó. Ideszólította Edit három lányát, Teréz fiát, párjaikat, később az unokákat. Az étkek után a férfiak fröccsözve ultiztak, az asszonyok a család dolgait tálalták egymás elé. A harag soha nem nyert bebocsátást az ajtón.

(Madár repülésre, ember munkára született.)

A kezüket nézem. Mint töredezett táj: íves csontok és ráncok szabdalják. Az ujjak fáradtan mozdulnak. A dolog, az korán kezdődött. A bolgárkertészetben (a vasúton túl) hajlongtak, térdeltek. Később Edit a postához került portásnak, a kézbesítő férje csábította oda. Teréz az utasellátónál dolgozott, előbb csapos, majd gazdaasszony volt. Ő gondoskodott a mozgóárusok és az éttermek ellátásáról. A húszévi álló szolgálat elnyűtte a lábait, ezért már nem tud kimozdulni a házból. Gyermekkoruk óta imádnak kézimunkázni. Egykor bedolgoztak a háziipari szövetkezetbe, kesztyűket kötöttek, horgoltak. Ma is ezt járja a kezük, ha lassabban is. Teri néni Erzsike menyét kéri: „Hozd be a riseljőset!” Aranyló virágok nyílnak a hímzésen. „Azon spekulálok, hogy kellene megint fonalat venni.” Míg élt öccsük, Jóska, megrendelésre vitte ki munkáikat Németbe.

(Békét Isten, harcot ördög ad.)

Terit boltba küldte anyja. A vasúthoz érve meglátott egy idegen férfit, aki rajzolt és fényképezett. „Mit tetszik csinálni?” „Majd meglátjátok…” Két nap múlva megjelent a bombázó Cegléd fölött. A paprikát kapálták. A főnök rájuk kiáltott: Lehasalni! „Idegségen mentünk át.” Edit gyomorfekélye, Teréz nyombélfekélye ekkor kezdődött. De Isten akaratát az ördög nem törheti meg.

(Hozott, de visz is az idő.)

„Jó kezekben vagyunk, szépen élünk.” Edit néni a lányánál, Teri néni a fiánál. Néhány éve még együtt játak a piacra. „Editnek szólítottak – nevet Terike – , de én ráhallgattam.” Minden reggel telefononzással kezdik a napot. „Hogy aludtál? Jól vagy?” Csak ez a rendjéből kitért időjárás!… Megviselik őket a csapongó frontok. „Majd jön a trópusi forróság, aztán elsöpri a népeket.” De a majd’ évszázadnyi életerő dacol a bajokkal. Teri nénit 95 éves korában epére műtötték (hét köve volt), ám a kor és a kór tusájából az előbbi jött ki győztesen. „Azért minden évben lejjebb megy…” – sóhajt Edit néni, testvére csak ajka rezzenésével ismétli a kimondást.

(A lélek szeme az Örökkévalóság felé néz.)

Ha csendesülnek is, mosolyuk szelíden érinti arcomat. Mindig jókedvűek. Még a Szűcs telepen sokat énekeltek esténként, jöttek a vendégek, a „barátnék” is. Vígsággal éltek. „Szerettük a hasunkat, ez is köllött az élethez.” Ma is kedvenc ételük a körömpörkölt, a töltött káposzta, a pacalpörkölt és a kelt tészta. (98 év kontra mai „korszerű” táplálkozás…!)

A házigazdák, Erzsike és János fényképalbumot tesznek eléjük. A vékony ujjak óvatosan, szeretőn simogatják meg a képeket. Mintha mécsesek gyúlnának, az emlékezet lángjai ingón lobbannak. Az idő messziről eredő folyama örök távolba viszi képzeletüket.

Zárul az album. Ők benne élnek a mai világban is. Mindig meghallgatják a híreket a rádióban és a televízióban. „Odakonyítunk. Nem jól mennek a dolgok. Nincs összetartás a világon. Addig-addig spekulálnak, hogy majd galibáznak.”

Búcsúzáskor kezüket adják, én megsimogatom az arcukat.

– Majd újra eljövök, amikor a századik…

– Várjon vele!

– Várok.

Várom.

Koltói Ádám – Fotó: Kisfaludi István