Sok gyerekkori emlékem fűződik a kenyérhez és az akkori pékekhez. A Hollós utcában volt Asztalos bácsi sütödéje, még boltíves és téglával kirakott kemencével. Édesanyám és sokan mások is otthon dagasztottak kenyeret és szakajtóba tették, konyharuhával letakarták. Mi elvittük és bérsütésben bizonyos pénzösszegért megsütötték. Igen finom volt!
A Kátai úton Pákozdi Sándor sütötte a finom kenyereket, szinte szomszédunk volt, néha-néha nekünk gyerekeknek készített kis cipót, mely nem volt több negyed kilónál, de hatalmas volt az íze. Sanyi bácsi szerette a gyerekeket, nekiállt hát velünk játszani. Volt, amikor vonalra pénzt dobáltunk, mi tíz-húsz filléreseket, Sanyi bácsi pedig kettő és öt forintosokat dobált, akinek közelebb volt a pénze a vonalhoz, az választhatott, hogy korona vagy fillér és feldobta. Ha koronát választottuk, sok két-öt forintos is erre az oldalára esett, ő nem bánta, hogy vesztett, inkább örült a kölykök örömének. Ezek a történetek 61 évvel ezelőttiek. Később Sanyi bácsi a fiamnak is sütött cipót, amit el is vittünk az óvodába, ahol belengte az illat az egész épületet. A gyerekek jóízűen befalatozták a finomságot.
1972-ben egy család megkért, vigyem el őket Nádudvarra a rokonokhoz. Amikor megérkeztünk, nemsokára a kemencéből a gazda kivett egy hatalmas kenyeret, szinte melegen elkezdte felszelni, a szelet igen nagy volt, mondtam: még én ekkorát nem is láttam. Két szeletet adott: „Vidd haza Ceglédre és mutasd meg! Ugyan nem minden nap sütök, egy hétig is esszük.” 70 cm-es volt a szelet, majd 5 embernek is elég volt!
Egy szónak is szász a vége, bármilyen finom a pörkölt, vagy akár a rántott hús, ugyanazt három nap múlva már nem olyan étvággyal fogyasztjuk, de a kenyeret reggel-délbe-este bármivel is fogyasztjuk, soha meg nem unjuk. Szerettük gyerekként a „proletárszendvicset”, ami jóféle kenyér zsírral megkenve, összeborítva, hagymával máig is finom étel.
1976-ban magam is jártam bent a kemencében. A pesti Rákóczi sütőipari cégnél kellett hertet, azaz a kemence alján lévő lapokat kijavítani, kicserélni. Délután háromkor érkeztünk, de a kemence még forró volt, óvatosan slaggal belocsoltunk, hogy némileg visszahűljön. Vártunk kb. 3-4 órát és elkezdtük a munkát. Hárman voltunk, és csak 2-3 percet tudtunk bent dolgozni, még mindig igen meleg volt a kemence belsejében. A hasunk alá egy deszkát tettünk, a fejünkre és a hátunkra lisztes zsákot tettünk, mielőtt bementünk, hogy a boltív felső hőjétől védjen bennünket. A lábunkra pedig kötelet kötöttünk, ha netán elájulnánk, a kint lévők ki tudjanak húzni. Mikor végeztünk az aljával, a kemence szélét, ahol találkozik az alja és a boltív, sós agyaggal ki kellett tapasztani, néha még olyan meleg volt, hogy a gőz is felcsapott, egyszer a jobb fülemen a bőrt is megpenderítette, kemény meló volt.
Tisztelet a parasztnak, a molnárnak, a péknek és a Teremtőnek!
Józsi bá’
